1. RÉSZ
A ranch tulajdonosa épp akkor mondta ki, hogy nem tűri a gyerekeket, amikor Sara Molina 3 éves lánya elengedte anyja kezét, rálépett a ház legdrágább szőnyegére, és pontosan ugyanolyan megvető pillantást vetett Csivava legrettegettebb férfijára.

Gabriel Tovar keresztbe fonta a karját.

Pia is.

Összeráncolta a homlokát.

A lány olyan szorosan összevonta a szemöldökét, hogy az egész arca ráncokba ráncolódott.

Gábriel összeszorította a száját.

Pia felhúzta az alsó ajkát, és nevetséges pontossággal utánozta azt a vad grimaszt.

Az ajtóban álló tizedesnek el kellett fordítania a tekintetét. A komornyik megdermedt. Sara úgy érezte, elvesztette az egyetlen állást, ami megmenthette őket.

Aztán Gábriel hangosan felnevetett.

Nem volt udvarias vagy rövid. Úgy jött a mellkasából, mintha valami rozsdás dolog tört volna el benne.

Pia elégedetten elmosolyodott.

– Az arcát már helyreállították.

A nevetés elhalt, de a mosoly nem.

– Úgy gondolod?

– Előtte dühösnek tűnt.

– Majdnem mindig dühös vagyok.

-Mert?

A kérdés hasra vágta. Gabriel az ablakok felé nézett, ahol a tél fehérbe borította a Santa Aurelia Ranch legelőit.

Sara egy lépést tett a lánya felé.

– Elnézést kér, Tovar úr. Indulunk.

Majdnem 8 kilométert gyalogolt a csivavai parttól vizes cipőben, egy összehajtott kilakoltatási értesítéssel a zsebében, és a gyomrát mardosta a szégyen. Tomás, a férje, két évvel korábban halt meg egy furcsa lázban. Egy kis, eladósodott házat, néhány szerszámot és Píát hagyott rá, aki még mindig némelyik éjszakán kérdezgette, hogy mikor jön vissza az apja.

Sara bármilyen becsületes munkát elfogadott. Erős, büszke volt, és hozzászokott a kemény munkához. A Santa Aureliában a betöltetlen állás szállást és ellátást is tartalmazott, de egy szabály volt: a bentlakásos szobalány nem hozhatott gyerekeket. Sara nem hagyhatta Piát senkire.

– Anya nagyszerű munkát végez – jelentette ki a lány.

Sára lehunyta a szemét.

-Mosogató…

– És kenyeret süt.

Gábriel felvonta a szemöldökét.

– Ez egy komoly ajánlás.

– És pénzre van szüksége.

A megaláztatás heve Sára arcára áradt.

– Elég volt ebből. Menjünk.

Már megfogta Pia kezét, amikor Gabriel megszólalt.

– A pozíció havi 30 pesót fizet, szállással és ellátással.

Sara lassan megfordult.

– És a lányom?

Gabriel a lányra nézett, aki még mindig úgy figyelte, mintha egy nehéz lovat méregetne.

– A lányod marad.

Sarának több másodpercbe telt, mire reagált.

– Nem kérek alamizsnát.

– Akkor ne fogadd el. Dolgozz.

Felemelte az állát.

– Pontosan ezt terveztem én is.

Gábriel szája sarka ismét megrándult.

Másnap Sara és Pia két bőrönddel érkeztek. A szoba, amit kaptak, nagyobb volt, mint annak a háznak az egész nappalija, amit éppen elveszítettek.

Kevesebb mint két hét alatt Sara rájött, hogy a Santa Aurelia nem koszos, hanem elhanyagolt. Kinyitotta az ablakokat, átrendezte a kamrát, és felfújt számlákat talált. Gabriel átnézte a számláit, és némileg meglepő módon megerősítette, hogy Saranak igaza volt.

Pia eközben úgy döntött, hogy a főnök az övé. Köveket, tollakat, gombokat és mindent vitt neki, amit kincsnek tartott. Egyik délután adott neki egy rozsdás patkószöget.

– Szemét – mondta Gabriel.

-Kincs.

-Köröm.

-Kincs.

Felhorkant.

-Rendben van.

Sara később Gabriel ezüstórája mellett találta meg.

De ami igazán megváltoztatta a házat, az egy viharban történt. Pia lázasan ébredt. Gabriel hóban és szélben lovagolt, hogy elhozza a falu orvosát. Amikor visszatért, jég volt a kalapján, és félelem tükröződött a szemében.

Pia állapota hajnalra javult.

Sara a folyosón találta Gabrielt, aki még mindig vizes kabátban ült.

– Rémült voltál.

– Bárki az lenne.

– Nem úgy.

Gábrielnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– A fiamnak láza volt azon a reggelen, amikor meghalt.

Sára mozdulatlan maradt.

– Nicolás négyéves volt. A feleségem, Elena, el akarta vinni a nővéréhez. A Campana-patak vízszintje emelkedett. Veszekedtünk. Azt mondtam neki, hogy azt csináljon, amit akar.

Elcsuklott a hangja.

– A szekeret roncsként találták meg a folyón lefelé. Elenát még aznap éjjel megtalálták. Nicolást 3 nappal később.

Sára leült mellé.

– Az összes gyerek elküldése nem hozza vissza.

Gábriel lehunyta a szemét.

-Nem.

– És ne büntesd magadat sem.

Most először engedte, hogy valaki megfogja a kezét.

Másnap reggel Pia már kenyeret és tejet kért. A ház fellélegezett.

Mígnem három héttel később megérkezett egy elegáns nő egy régi levéllel.

Gábriel felismerte a levelet és elsápadt.

Sárának csak egyetlen sort sikerült elolvasnia, mielőtt a férfi összehajtotta a papírt:

„Ha valaha is tudni akarod, hogy ki volt valójában Nicholas apja, keresd Tomás Molinát.”

És Sara halott férje épp most lépett be, a síron túlról, Gabriel Tovar tragédiájába.
2. RÉSZ
Sara követelte, hogy láthassa az egész levelet, de Gabriel három napra bezárkózott az irodájába. Hajnal előtt elment, este tért vissza, és rövid mondatokkal válaszolt. Amikor Sara bejelentette, hogy elmegy Piával, megjelent a szobájában a borítékkal a kezében.

– Nem akarom, hogy elmenjen.

– Akkor ne bánj velem úgy, mintha a bútorzat része lennék.

Gábriel lesütötte a tekintetét.

– Féltem megmutatni neki.

A levelet Elena apja írta évekkel korábban. Azt állította, hogy Elena már terhes volt, amikor férjhez ment, és hogy Nicolás valódi apja Tomás Molina volt.