Semmi és otthon nélkül hagyták az állomáson… Amíg az egyik ikre el nem kiáltott valamit, ami megbénította az apját.
A fiú kivette a kezéből a jegyet, és a mellkasához szorította.
– Ha nem találja meg, a mozdonyvezető nem engedi fel.
Valentina térdelt előtte. A bőröndje be volt csomagolva, a fizetése félretéve, és szomorúság fogta el, amivel nem tudta, mitévő legyen.
– Emiliano, add vissza nekem!
A kisfiú megrázta a fejét.
Mögötte az apja mozdulatlanul állt. Estebannak sikerült újjáépítenie egy farmot egy tűzvész után, ellátnia a borjakat, és bekötözött kézzel dolgoznia. De nem találta a szavakat, hogy megakadályozza azt a nőt abban, hogy elhagyja az életét.
10 nappal ezelőtt még a nevét sem tudtam.
Valentina Orozco 1897 májusának egy délutánján érkezett az állomásra, táskájába varrt munkaszerződéssel. Északról érkezett. Eltemette a férjét, eladta a bútorait, és kifizette az utat, abban a reményben, hogy házvezetőnőként dolgozhat egy jaliscói haciendán.
Don Laureano egy hintóban várta.
Hogy ne vigyem haza.
– A feleségem meggondolta magát. Most már van valakink a sorban.
Valentina azt hitte, félreértette a dolgot.
– A leveledben az állt, hogy holnap kezdődik.
– És most azt mondom, hogy nem. Ne bonyolítsd túl a dolgokat.
A földbirtokos felesége az utazó kopott szoknyájára nézett.
– Kereshetsz munkát egy étteremben.
Valentina két napja száraz kenyeret evett. Maradt még három ezüstpénze. Elővette őket, és Laureanóra dobta.
– Tessék. Arra az esetre, ha találsz valakit, aki tisztességet árul.
A férfi parancsot adott a motor beindítására.
A pénzérmék egy porba nyomott kerék mellett hevertek. Valentina nem hajolt le. Leült a bőröndjére, és megvárta, hogy az álla remegése abbamaradjon.
Az állomásvezető tájékoztatta, hogy a javítások miatt megszakadt az észak felé tartó közlekedés. A következő keddig nem indul másik vonat.
– És éjszaka lezárjuk a peront.
Úgy bólintott, mintha lenne hová mennie.
Aztán megjelent egy szekér.
Esteban Castañeda szerszámokkal, liszttel és ötéves ikreivel tért vissza az El Mezquite farmra. Diego beszélt mindkettőjük nevében. Emiliano anélkül figyelte őket, hogy túl közel ment volna bárkihez.
„Miért van annak a hölgynek az ágya egy dobozban?” – kérdezte Diego.
– Ez egy bőrönd.
Esteban lement a földszintre, és üdvözölte Valentinát. Meglátta az érméket, felvette őket, és átnyújtotta neki.
– Laureano kocsisa általában nem hagy borravalót. Gondolom, az az övé.
Mosolygás nélkül tette el őket.
Elmagyarázta, hogy otthon kér segítséget. Az édesanyja kézfájdalomtól szenvedett, a gyerekek pedig két évvel korábban elvesztették az édesanyjukat.
–Kifizethetem a mai napokat. Aztán elkísérlek a vonathoz.
Valentina gyanakodva nézett rá.
– Már megtettem az utat egy ígéret miatt.
Esteban kivett egy kis zacskót a kocsiból, és megszámolta az előrelépést.
– Akkor ezzel kezdd. A többit, ha végeztél. Nem kell megköszönnöd.
Egyetértett.
Amikor megérkezett El Mezquite-be, rendetlen konyhát, a folyosóra belépő csirkéket és egy idős asszonyt talált, aki fel sem állt, és üdvözölte.
– Én vagyok Mercedes. Nincs szükségünk arra, hogy bárki is idejöjjön és parancsolgasson nekünk.
Valentina otthagyta a bőröndöt.
–Tökéletes. Munkára van szükségem, nem királyságra.
Diego hangosan felnevetett. Nagyanyja egy pillantással elhallgattatta.
Az első vacsora egyszerű volt. Valentina babot melegített, sajtot vágott, és megkérte Estebant, hogy hozzon vizet. A gyerekek hozták a kanalakat.
Később, amikor egyedül maradt a szobájában, megszámolta az előleget és a visszaszerzett érméket. Elég volt ahhoz, hogy máshová vigye, ha bármi baj történne.
Csak ezután aludt el békésen.
A következő napokban úgy tett, mintha mindent el tudna végezni, megszervezte a munkát. Kimosta a legsürgetőbb mosást, ételt készített, és megtanította az ikreknek rendet rakni.
Diego minden utasítással vitatkozott, de végül betartotta azokat.
Emilianónak halkan kellett ismételnie neki, távol a bátyja gúnyolódásaitól.
Egyik reggel Doña Mercedes meglepte Valentinát, miközben ruhákat pakolt a szekrénybe.
– Ehhez nem szabad hozzányúlni!
A fiatal nő félreállt.
Volt benne egy kék kendő, egy varrókészlet és több hímzett lepedő.
– Luciáéi voltak.
Valentina lassan becsukta az ajtót.
– Mondd meg, hol tárolhatom a tiszta cuccokat.
Az idős asszony panaszra számított. Mivel nem kapott, egy másik fiókra mutatott.
Délután ő volt az, aki megkérdezte:
– Régen meghalt a férjed?
— 8 hónap.
Doña Mercedes lesütötte a tekintetét.
– Akkor értsd meg.
– Értem, hogy fáj. Nem mintha meg kellene bántanunk egymást ahhoz, hogy bebizonyítsuk.
Az idős asszony nem válaszolt, de másnap otthagyott egy kötényt a tűzhely mellett, amit Valentina használhatott.
A gyerekek szeretete különböző utakról fakadt.
Diego kincseket hozott neki: köveket, tollakat és egy törött csúzlit, aminek az elkészítésében az anyja segédkezett. Valentina visszatette a kopott csíkot, és emlékeztette, hogy soha ne célozzon vele emberekre vagy állatokra.
– Apa ki akarta dobni – mondta.
– Talán nem tudtam, miért tartod meg.
–Szinte soha nem mondok neki semmit anyáról. Ez elszomorítja.
Azon az estén Valentina beszélgetett Estebannal, miközben leszedték az asztalt.
– A gyerekeid próbálnak gondoskodni rólad.
Abbahagyta a tányér szárítását.
– Nem ezt kértem tőlük.
– A gyerekek nem mindig várják meg, hogy megkérdezzék őket.
Miután lefektette őket, Esteban megkérdezte Diegót a csúzliról. A férfi közbeszólás nélkül hallgatta. Amikor könnyezni kezdett a szeme, nem hagyta el a szobát.
