Emiliano odalépett hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.

Valentina a folyosóról hallotta, hogy hárman Luciáról kezdtek beszélgetni.

Emiliano váratlanul megkedvelte. Odahozta neki a kis széket, amikor látta, hogy fáradt, és egy apró virágot hagyott a csészéje mellett.

Egyik délután megkérdezte tőle:

– Nagyon messziről emlékeznek rád az emberek?

Valentina letette a tűt.

-Igen.

– Még akkor is, ha nem jönnek vissza?

Ismerős fájdalmat érzett.

– Még akkor is, ha nem tudnak visszatérni.

A fiú mellette maradt, amíg besötétedett.

Egyre súlyosbodott a szárazság. A kút egyre tovább tartott, mire megtelt vízzel, Esteban pedig a földeken járkált, és számításokat végzett, amelyek sosem váltak be.

A problémát tovább súlyosbították Laureano pletykái. Hogy leplezze az ígért, de visszavont állást, arra célozgatott, hogy Valentina férjet keresett.

A piacon egy nő azt mondta neki, hogy vigyázzon, ne ragaszkodjon túlságosan mások házához.

Valentina letette a kosarat a pultra.

– Azért jöttem, mert felvettek. Ha látni akarod a levelet, megmutatom neked. Ha jobban szereted a pletykákat, legalább ne nevezd tanácsnak.

A beszélgetés eljutott Esteban fülébe.

Amikor Laureano a kovácsműhelynél odalépett hozzá, egy újabb célzást készített elő.

– A gyermekeid érdekében el kellene küldened őt.

– A gyerekeim jól vannak.

– Még mindig megakadályozhatod, hogy beszennyezze a családod hírnevét.

Esteban hangtalanul nézett rá.

– Nem kell elmennie ahhoz, hogy abbahagyd a hazudozást.

A kovács és a segédje hallgattak. Laureano témát váltott, de már nem kapta meg a várt figyelmet.

Visszafelé menet Valentina megköszönte Estebannak, hogy nem úgy beszélt róla, mintha a tulajdona lenne.

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– A feleségem meghalt, de nem felejtettem el, hogy a nőknek is van hangjuk.

Ez a mondat egész délután a fejében maradt.

Alkonyatkor egy legyengült tehenet találtak az üres itatóvályú mellett. Esteban vizet kért, és bejelentette, hogy másnap elad néhány szarvasmarhát.

Az asztalnál Diego félretolta a csészéjét.

– Nem vagyok szomjas. Add neki az enyémet.

Esteban visszaadta a vizet.

– Te, kicsim. Mi, felnőttek, majd gondoskodunk erről.

De amikor a fiú engedelmeskedett, Valentina látta, hogy remegnek a kezei.

Később megtalálta a kertben lévő mesquite fa alatt.

„Állás felajánlottam neki egy olyan házban, amit talán nem engedhetne meg magának” – mondta.

–Állást ajánlott nekem, és fizetett is. Nem hazudott nekem a tökéletes életről.

Leült egy kicsit távolabb.

Mesélt neki néhány zöld növényről, amit a domb lábánál látott. A nagyapja kutakat ásott, és megtanította neki megfigyelni a kövek között visszatartott nedvességet.

– Lehet, hogy szivárgás. Amíg nem nézünk utána, addig nem fogjuk tudni.

Másnap reggel ásókkal és két munkással mentek.

Az első ásatás nem hozott eredményt.

Az egyik férfi vissza akart térni a karámba. Esteban Valentinára nézett, aki letérdelt, hogy egy sötét földcsíkot kövessen.

– Egy kicsit lejjebb – mondta. – Itt hűvösebb a talaj.

Helyet változtattak.

A lapát sárral borítva került elő.

Aztán lassan elkezdett gyűlni a víz az alján.

Először senki sem sikított. Attól féltek, hogy az a kis remény abban a pillanatban eltűnik, amint megérintik.

Esteban megvárta, míg a lyuk újra megtelik vízzel, miután kiürítette egy vödörrel. Aztán Valentinára nézett, csillogó szemekkel.

– Elég az induláshoz.

A szűrés nem mentette volna meg az összes termést. A megmaradt állatállományt azonban el tudta volna tartani, és csökkenthette volna a távolról hozandó víz költségeit.

A következő napokban megvédték a vízbevezető csatornát és öntözőárkot ástak. Egy szomszéd, aki értett a kőműves munkához, segített nekik a tárolásban.

Amikor a víz kifolyt, egy földfal beomlott. Valentina észrevette, hogy hol folyik a víz, és hívta Estebant. Eltorlaszolták az utat, megerősítették a szélét, és újra próbálkoztak.

Ezúttal elérte az itatóvályút.

Diego felugrott, és átölelte a testvérét. Doña Mercedes eltakarta a szemét a kendővel.

Valentina a patakot bámulta, túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.

Esteban átnyújtott neki egy csészét.

– Most rajtad a sor, hogy leülj.

Engedelmeskedett, és amikor leült mellé, nem mozdult el.

Hétfő este a vonatjegy megjelent az ágyán, a fennmaradó fizetése mellett.

Valentina sokáig tartotta a kezében.

Esteban minden ígéretét betartotta. De ettől még fájt.

A folyosón találta.

– Arra gondoltam, hogy esetleg meg akarod hosszabbítani a megállapodást.

Levette a kalapját.

– Mindazok után, amiket tett, nincs jogom többet kérni tőle.

– Nem minden, amit az ember adhat, a munka, Esteban.

Ránézett, de nem válaszolt.

Valentina visszatért a szobájába. Elég megaláztatást szenvedett már el ahhoz, hogy ne kelljen most szerelemért könyörögnie.

Miközben a ruhákat hajtogatta, talált egy rajzot: két gyerek, egy nő és egy hatalmas fa. Emiliano egy virágot tett a ruha mellé.

Betette a táskájába.

Doña Mercedes lépett be következőként, az ajtófélfának támaszkodva.

– A fiam nagyon ügyetlen lett bizonyos dolgokban, mióta megözvegyült.

– Én is félek, asszonyom.

Az idős asszony leült mellé.

– Tudom. És nem lenne igazságos azt kérni tőle, hogy legyen bátor mindkettőjükért.

Gyengéden megölelte. Valentina a vállának dőlve sírt, meglepődve, hogy ott vigaszt talált.

Másnap reggel megérkeztek az állomásra. Ekkor vette át Emiliano a jegyét.

– Ha nem találja meg, a mozdonyvezető nem engedi fel.

Valentina kinyújtotta a kezét.