– Ezt nem tehetjük, drágám.
A gyerek halkan sírni kezdett.
Diego az apjára nézett.
–Mondd meg neki, hogy maradjon! Tegnap este azt mondtad, hogy nélküle üres lenne a ház.
Esteban érezte, hogy minden hang elhalkul.
Valentina felnézett.
– Ezt mondta?
Bólintott.
– Akkor miért engedsz el szó nélkül?
Esteban közeledett.
– Mert először azért jött velem, mert nem volt máshová mennie. Nem akartam a gyerekeket vagy a házat arra használni, hogy maradásra kényszerítsem.
– Megkérdezhetsz. Én tudom a választ.
A mozdony fütyült.
Nyelt egyet.
– Maradj, Valentina. Meg akarok tanulni veled élni. Még nem tudom, hogyan nevezzem meg mindazt, amit érzek, de tudom, hogy amikor valami jó történik, felkereslek, hogy elmondjam neked.
Sírni kezdett.
– Ezt akár tegnap este is mondhattam volna.
-Tudom.
Emiliano visszaadta neki a jegyet.
Valentina kisimította, és a táskájába tette, a rajz mellé.
– Nem megyek fel. De ezúttal tudni akarom, hogy van helyem, nem csak házimunkát.
– Meg fogja kapni.
– És itt az ideje eldönteni a többit.
Esteban bólintott.
Az ikrek megölelték. Megvárta, amíg Valentina kinyújtja felé a kezét.
Együtt tértek vissza El Mezquitébe.
Doña Mercedes elkészítette az atolét. Amikor látta, hogy lejönnek a lépcsőn, kérdés nélkül letett egy másik csészét az asztalra.
Azon a délutánon senki sem engedte Valentinának, hogy főzzön. Diego egyenetlen tortillákat gyúrt, Emiliano pedig úgy rendezte el a tányérokat, mintha valami fontos bulit ünnepelnének.
Azok voltak.
Aztán Esteban kinyitotta Lucía szobáját. Ő maga csinálta, a gyerekek mellette. Elővettek egy fényképet és a varrókészletet; a többi holmit elrakták, amíg készen nem állnak.
Valentina a fényképet egy komódra tette.
– Minden nap láthatod itt.
Doña Mercedes megsimogatta a karját.
Egy héttel később megérkezett az eső. Nem pótolta azonnal az elveszett termést, de találtak módot a megélhetésükre: kevesebb állatot adtak el, mint tervezték, és félretettek a magot, hogy újra próbálkozhassanak.
Június végén Laureano ismét találkozott Valentinával a piacon. Ezúttal a hacienda nevében sajtokat árult. Több nő is várt a sorára.
– Úgy tűnik, végül szívességet tettem neki – jegyezte meg.
Valentina befejezte a sajt becsomagolását, mielőtt ránézett volna.
– Ne keverd össze azt, amit én tettem utána, azzal, amit te tettél velem.
A férfi sokatmondó mosolyt keresett a jelenlévők között, de nem talált.
– Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy mondod.
Valentina elővette a régi levelet a táskájából, és az asztalra tette.
Laureano nem erősködött. Elment, miközben a következő vásárló előretolta a kosarát. Valentina rezzenéstelenül eltette az újságot. Már nem kellett bocsánatkérésre áhítoznia ahhoz, hogy továbblépjen az életével, de azt sem hagyhatta, hogy a férfi kedvességnek nevezze az elhagyását.
A szerelem tovább tartott, mint az eső.
Esteban megtanult kérdezni ahelyett, hogy feltételezne valamit. Valentina megtanult szünetet kérni bocsánatkérés nélkül. Néha vitatkoztak, megosztoztak a számlákon, és találtak okot a nevetésre vacsora közben.
Szeptemberben elkísérte a nőt a faluba, hogy sírkövet rendeljen a férjének. Az ő ötlete volt; csak azt kérdezte, mire van szüksége.
Visszatérve Valentina először fogta meg a kezét anélkül, hogy bárki sírt volna, vagy a vonat indulni készült volna.
A következő évben összeházasodtak.
Doña Mercedes elkészítette saját esküvői kendőjét, hogy kölcsönadja neki. A gyerekek virágot vittek, és versengtek azért a jogért, hogy a menyasszony mellett sétálhassanak.
Később egy kis keretet akasztottak a konyhába a kútnál talált 3 érmével, amit Valentina megtartott.
Lent Esteban leírta a találkozásuk dátumát.
„Azon a napon azt hittem, mindent elvesztettem” – mondta.
Nem ígért semmit. Odahúzott egy széket az asztalhoz, ahol a gyerekek már várták.
Emiliano felemelte a csészéjét.
– Anya, ülj ide!
Valentina nyugodt szívvel ült a kettőjük között.
