Senki sem törődött az esőben eltévedt öreg cowboyjal, mígnem egy szegény özvegy megfogta a kezét… Kiderült, hogy milliomos.
Az eső már majdnem teljesen elmosta az utat, amikor Amália meglátta az öregembert térdre rogyni a vasúti sínek mellett.
Két szekér haladt el mellette megállás nélkül. Messziről úgy nézett ki, mint egy cowboy, aki elvesztette a lovát: esőtől megviselt kalap, a hideghez túl könnyű serape, és utazótáska sem volt nála. Megpróbált felállni, egy sziklára támaszkodva, de a bal lába nem mozdult.
Amalia megfékezte Morót, a lovát. Korán indult el sót és olajat venni a San Jacinto vasútállomáson, és vissza kellett érnie, mielőtt a patak megemelkedik. 34 évesen tudta, milyen veszélyes idegent meghívni az otthonába, különösen mivel egyedül élt. Azt is tudta, hogy a férfi nem fog egészen az állomásig gyalogolni.
– Két mérföldnyire van innen a házam – mondta neki. – Van itt egy tűzhely és száraz ruhák.
– Nincs semmim, amivel fizethetnék, asszonyom.
– Felajánlok neked egy helyet, ahol átvészelheted a vihart.
Az öregember végignézett az úton, amin a szekerek elmentek. Aztán megfogta Amália kezét, és beszállt mögé. Útközben alig szólt. Csak annyit mondott neki, hogy Baltazárnak hívják.
Amália háza vályogból és fenyőgerendákból épült egy domboldalon a Sierra de Chihuahua-ban. Férje, Tomás, a halála előtti nyáron rakta le az utolsó gerendákat. Két télre eltemették, de a csizmái még mindig tisztán hevertek az ajtó mellett. Amália gyakran gondolt arra, hogy megtartsa őket; végül mindig talált egy másik sürgős feladatot.
Megkérte Baltasart, hogy üljön le a tűzhely mellé. Feltett vizet melegíteni, kivett egy takarót a ládából, és babot adott neki a reggelről megmaradt tortillákkal. A férfi megpróbált lassan enni, pedig az éhségtől remegett a keze.
Miközben a tüzet rakosgatta, Baltasar körülnézett. Gondosan megterített asztal állt, rendben lógtak a szerszámok, és Amália ruhájának ujján is foltozások. Kevés liszt maradt az ételtartó polcon. Egy kis darab szárított hús lógott a tűzhely felett. Az asszonynak, aki az előbb etette meg, magának kellett kimérnie a saját adagjait, amíg legközelebb a faluba nem látogat.
„Miért állt meg?” – kérdezte. „Látta, hogy a többiek továbbmentek.”
Amália a tűzre tette a kávéskannát.
– Apám azt szokta mondani, hogy senkit sem szabad az út kényére-kedvére hagyni, ha közelebb tud menni vele egy házhoz.
Az apja, Ignacio de la Torre ezredes évekkel korábban meghalt. Kevésbé emlékezett az apja kitüntetéseire, mint inkább arra a szokására, hogy leszállt a lováról, hogy segítsen bárkinek, aki elakadt. Tomás szerette azt mondani, hogy Amália örökölte az ezredes parancsadási stílusát, bár ő volt az első, aki vödröt vitt, ha valakinek segítségre volt szüksége.
Baltasar már éppen nyitott ajtót, amikor kopogtak az ajtón. Három határozott kopogás volt, valakitől, aki arra számított, hogy beengedik.
A másik oldalon Nicolás Castañeda állt. Viaszos köpenyt és majdnem teljesen száraz kalapot viselt. Szarvasmarhákat vásárolt a környéken, és pénzt kölcsönzött a kisbirtokosoknak. Amalia 90 pesóval tartozott neki, amit Tomás kölcsönvett takarmányvásárlásra. Egy vihar tönkretette az abban az évben az állatállományt; aztán jött a láz, ami elragadta a férjét. Az adósság tovább nőtt.
– Közeledik a fizetési határidő – mondta Castañeda anélkül, hogy levette volna a kalapját –, kamatokkal együtt 112 dollár.
– Tudom a dátumot.
– Tehát azt is tudja, hogy a megmaradt 4 tehene nem elég a fizetésemre.
A férfi Amália válla fölött lenézett, és megtalálta Baltasart a tűzhely mellett.
– Látom, hogy most már szállást biztosítanak az utazóknak.
– Csapdába esett az eső miatt.
Castañeda elmosolyodott, mintha épp most mutatta volna be, milyen rosszul vezeti a háztartását. Felajánlotta, hogy elengedi az adósságot a földért cserébe, és ad neki 40 pesót, hogy máshol kezdhesse újra az életét. Amaliának a fizetési határidő előtt alá kell írnia.
„A férjem építette ezt a házat” – felelte a nő. „Nem fogom neked eladni 40 pesóért.”
– Nevezheted eladásnak vagy az ingatlan elvesztésének. Jobban szeretném, ha lenne pénzed elmenni.
– Jobban szeretem megtartani a földemet.
Castañeda feljegyezte a dátumot a jegyzetfüzetébe. November 1-jén tér vissza egy udvari képviselő kíséretében. Aztán lóháton ellovagolt, sarat hagyva a tornác lépcsőjén.
Amália becsukta az ajtót, és egy pillanatra megfordult. Baltasar otthagyta az üres tányérját az asztalon. Már nem tűnt csupán egy fáradt öregembernek: olyan figyelemmel hallgatta, mint aki ismeri az efféle fenyegetést.
„Nincs nála a 112 dolláros pesó” – mondta.
– Még vannak napjaim, hogy megszerezzem őket.
Nem volt meggyőző válasz. Amália szinte mindent eladott, amit csak tudott anélkül, hogy lakhatatlanná tette volna a házat. A teheneket megtartotta, mert csak így tudott dolgozni tavasszal. Baltasar Tomás csizmáira nézett, majd vissza rá.
„A fiam is hiszi, hogy mindennek ára van” – mondta. „Három nappal ezelőtt vonatra szálltatott, hogy félreálljon az útból.”
Amália leült vele szemben. Baltasar elmondta neki, hogy egész életében egy szállítmányozási cégnél dolgozott, és hogy a fia most az üzlet nagy részét irányítja. Összeesküdött más partnerekkel, hogy eltávolítsák a vezetésből. Nyugdíjat és egy kényelmes vonatkocsit ajánlottak neki, hogy messzire utazhasson. Baltasar leszállt San Jacintóban anélkül, hogy szólt volna nekik.
