Castañeda egy udvari tisztviselő kíséretében érkezett. Magánál tartotta a főkönyvét és egy mappát, amelyben Amália aláírta a birtokot. Nézte az istállót, a megjavított kerítést és a kapunál álló Baltasart.

– Látom, még mindig vendégeid vannak – mondta. – Nálad van a pénzem?

– Nem én szedtem össze – felelte Amália. – De a kézbesítést sem fogom aláírni.

Castañeda kinyitotta a mappát. A tisztviselő elkezdte elmagyarázni a dokumentumokat, amelyekről értesíteni kell. Baltasar lement, mielőtt befejezte volna. Kezében egy banki pecséttel ellátott fizetési utalványt tartott.

A tisztviselő felolvasta az összeget és a dátumot. A Castañeda dokumentumában szereplő kamattal együtt a tartozás fedezve volt. Amalia a papírra meredt, nem értve, honnan származik a pénz.

– Ki vagy te, hogy más adósságát fizeted? – kérdezte Castañeda.

– A férfi, akit a tűzhelynél ülve láttál – felelte Baltasar –, hívhatsz Eusebio Valcárcelnek.

Castañeda ismerte a nevet. A vevői szarvasmarhákat küldtek a Valcárcel teherfuvarozási vonalain. Lassan leengedte a mappát.

– Ha tudtam volna…

– Tudta, hogy Amália hamarosan elveszíti a házát – vágott közbe Eusebio. – A többi nem számított neki.

A tisztviselő visszaadta Castañeda főkönyvét. Mivel nem volt fennálló tartozás, nem volt jelentenivaló ingatlanátruházás sem. Eusebio hozzátette, hogy a bankban tett látogatása során áttekintette Castañeda hitelezőjének kötelezettségeit, és több hitelt is megvásárolt, köztük egyet, amelyet a férfi saját tanyája fedezett. Az udvaron nem támasztott semmilyen követelést. Csak annyit mondott neki, hogy ne gyakoroljon nyomást Amaliára az új szerződés aláírása érdekében.

Castañeda eltette a papírokat és elment. A tisztviselő elbúcsúzott, és visszaindult San Jacintóba. Amikor a lovak dobogása elhalt, Amalia és Eusebio kettesben maradtak a ház előtt.

„Azt mondta, nincs pénze vacsorára” – mondta.

– Egyetlen érmém sem volt, amikor megtalált.

Eusebio mesélt a vonatról, a csengőről és a táviratról. Nem számított rá, hogy a lány azonnal megköszöni. Amália heteket töltött azzal, hogy megtarthassa azt a vagyont; tudnia kellett, mit jelent az, hogy egy másik férfi kifizette az adósságát.

– A ház még mindig az én nevemen van, ugye?

– Igen. Kérjen másolatot a tisztviselőtől a bizonyítványról, ha ellenőrizni akarja. Nem vettem meg a földjét.

Amália könnyes szemmel nézett rá.

– Én sem kértem tőle, hogy fizessen érte.

– Tudom. Azért akartam megtenni, mert te nyitottad meg előttem az ajtót, amikor be kellett jutnom. Nem várom el, hogy cserébe bármivel is tartozz nekem.

Egy ideig egyikük sem szólt semmit. Az istállóból Lucera szalmán való mozgásának hangja hallatszott. Amalia emlékezett arra a napra, amikor Eusebio felsegítette a földről, és az összes reggelre, amikor előtte kelt fel, hogy ellenőrizze a kályhát. Ezek a dolgok mit sem változtak az imént hallott névtől.

– Maradhatsz, ameddig csak akarsz – mondta végül. – De én döntök erről a birtokról.

Eusébio elmosolyodott.

– Miután találkoztam vele, nem is vártam mást.

Közeledett a tél. Lucerának egészséges babája született, és Amália ismét telepakolta a konyhapolcot anélkül, hogy minden étkezést ki kellett volna számolnia. Eusebio még mindig sántított, ha hideg volt. Néha érkeztek táviratok a cégtől; ezeket azután olvasta el, hogy befejezte az aznapra kitűzött feladatokat.

Tavasszal megjelent a fia. A fővárosból utazott, mert nem értette, miért utasította vissza apja az összes felajánlott vasúti kocsit. A karámban találta, amint éppen Amaliának segített ellenőrizni a kerítést, miközben a borjú a csizmáját szaglászott.

Eusebio kiment, hogy beszéljen vele. Amália nem hallotta az egész beszélgetést. Amikor a fia elment, az apja egy pillanatig megállt, és az utat nézte.

„Visszajön?” – kérdezte a nő.

– Azt mondja, igen. Megkértem, hogy szóljon, mielőtt legközelebb jön.

Amália bólintott. Délután kivitte a kávét a verandára, és ott találta Eusebiot, aki egy régi virágcserepet javítgatott, hogy beleültessen egy őszibarackmagot, amit az előző üvegből mentett meg. Helyet csinált neki a padon.

Lucera borja kiáltott az istállóból, és Amália felkelt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Amikor visszatért, látta Tomás csizmáit az ajtó mellett, és Eusebio kalapját, ami mellette a szögen lógott. Bement még egy kávéért. Az asztalon volt hely még egy csészének.