„Talán igazuk volt abban, hogy pihennem kell” – ismerte el. „De nem bírtam elviselni, hogy anélkül hozzák meg a döntést, hogy beszéltek volna velem.”

Amália Castañedára gondolt, aki elmagyarázta neki, hol kellene laknia, miután elvette a házát.

– Maradhatsz, amíg meg nem gyógyul a lábad – mondta.

Baltasar a majdnem üres polc felé nézett.

– Már odaadta nekem a vacsoráját.

– Majd meglátjuk, mi lesz holnap reggelire.

A vihar hajnal előtt elült. Amália korán kiment, hogy ellenőrizze a kerítéseket, és három kidőlt gerendát talált. Órákat töltött azzal, hogy megpróbáljon kiemelni egy fagyott földbe szorult oszlopot. Baltasar a serapéjába csavarva érkezett, és nézte, ahogy Amália a helyére teszi a vasrudat.

„Felfelé nyomul” – mondta. „Próbáld meg elmozdítani az alaptól.”

Nehezen lehajolt, és megmutatta neki, hová tegye a rudat. Együtt meglazították az oszlopot. Aztán Baltasar tartotta a keresztrudakat, amíg a nő rögzítette őket. Egész délelőttjükbe telt.

A következő napokban olyan munkákat talált, amelyeket anélkül tudott elvégezni, hogy túlságosan megterhelte volna a lábát: megjavított egy zsanért, ellenőrizte a vízpumpát, és rendbe tette a szerszámokat a fészerben. Amalia figyelte, ahogy dolgozik, és már nem is azon tűnődött, mikor fog elmenni. Esténként kávéztak és apróságokról beszélgettek. Mesélt neki, hogy fiatal korában saját kezűleg vasúti síneket rakott. Amália mesélt neki Tomásról, aki teheneket fejve énekelt, és mindig félbehagyott egy feladatot, mert megállt bárkivel beszélgetni.

Egyik este, miután visszatért az istállóból, Amália ott találta Baltasart, amint egy régi levelet nézegetett, amit a zsebéből húzott elő. A feleségétől, Elenától volt, aki évekkel korábban meghalt. A nő néhány őszibarackfáról írt, amelyeket együtt ültettek.

„A fiam elrendelte, hogy vágják ki őket” – mondta Baltasar. „Helyre volt szüksége egy másik raktárnak. Nem voltam ott, amikor meghozta a döntést.”

Amália nem próbálta meggyőzni, hogy a kár csak kisebb jelentőségű. Elővett egy üveg befőttes őszibarackot a szekrényből, és mindkét tányérra öntött belőle egy felét.

– Különleges alkalomra tartogattam őket.

„Kevés készlet maradt” – jegyezte meg.

– Akkor ünnepeljünk meg valamit, ami ma történt. A szivattyú újra működik.

Baltasar szó nélkül megkóstolta az őszibarackot. Az üres üveg az asztalon maradt Elena levele mellett, amíg a lámpát le nem kapcsolták.

Október 18-án zaj hallatszott az istállóból, éppen amikor vacsorát készítettek. Amalia felkapta a lámpást és elszaladt. Lucera, a négy tehén közül a legfiatalabb, vemhes volt, és túl közel esett a falhoz. Oldalt csapkodott, nem volt helye a lábai behúzására.

Amália megpróbálta elmozdítani a deszkáktól. Lucera túl nehéz volt, és a padló csúszós volt. Minden alkalommal, amikor meglökte, a tehén a falnak esett. Baltasar mögötte jött, megvizsgálta Lucerát, és megkérte, hogy hozzon egy kötelet.

Együtt dolgoztak, hogy biztosítsák az állatnak a szükséges teret. Amalia fogta a kötelet, míg Baltasar a másik oldalról vezette, figyelve a tehén mozgását. Amikor Lucerának sikerült letelepednie, néhány másodpercig mozdulatlanul maradt, zihálva. Végül letette a lábát és felállt.

Amália elejtette a kötelet. Félt, hogy elveszíti Lucerát és a borjút, de amikor meglátta az állatot állva, más okból is remegett a térde: évek munkáját jelképezte, és azt a lehetőséget, hogy tavaszig fenntartsa a gazdaságot.

– Megmentette – mondta Balthazarnak.

–Időben felhívott. Mindketten itt voltunk.

Szalmába volt burkolva, és az ajtónak kellett támaszkodnia, hogy kijusson az istállóból. Amalia, amikor visszatért a házba, újabb tűzifát gyújtott, és a legjobb széket adta neki. Azon az estén elmondta neki, mennyi pénz maradt az ágya alatti ládában: 17,40 peso. Baltasar hallgatta, anélkül, hogy olyan megoldást kínált volna, amire ne lett volna már képes.

Másnap reggel kölcsönkérte Morót, hogy elmenjen San Jacintóba. Amalia csomagolt neki egy csomag tortillát, és figyelmeztette, hogy az út továbbra is nehéz lesz a jég miatt. Baltasar alkonyatkor tért vissza, fáradtan, a lába a szokásosnál is merevebb volt. Azt mondta, hogy küldött egy táviratot, és várnia kell a válaszra.

Nem árulta el, kinek írt. Amália tiszteletben tartotta a hallgatását.

A távíróhivatalban a hivatalnok azzal üdvözölte, hogy ránézett a kopott serapéjára.

– Egy üzenetet küldeni a fővárosba pénzbe kerül, uram.

Baltasar egy aranygyűrűt tett a pultra, amelyet az ing alatt rejtegetett. Egy vasúti kerék volt rágravírozva. Arra kért, hogy írjanak levelet a bankárnak, aki a személyes pénzeszközeit kezeli; a gyűrű maradjon fedezetként, amíg választ nem kap.

Az alkalmazott elvette a ceruzát anélkül, hogy ismét megjegyzést tett volna a ruházatára. Amikor Baltasar bediktálta a teljes nevét, ismét ránézett. Eusebio Valcárcel cége Észak nagy részén szállított árukat. Ő maga Eusebio volt, mielőtt leszállt a vonatról, és bemutatkozott Amaliának a barátai által használt Baltasar néven.

A bankár még aznap délután válaszolt. A partnerek vitathatják a cég feletti irányítását, de a személyes pénzéhez nem nyúltak. A pénzutalvány beszedésre készen áll, amikor a bank november 1-jén megnyit. Azt is felajánlotta, hogy küld neki egy vasúti kocsit, ami visszaviszi.

Balthazar egy másik választ diktált:

– Nincs szükségem a vasúti kocsira. Egyelőre itt maradok.

November elseje dérrel virradt a legelőkön. Amália Tomás kabátjában lépett ki a verandára. Keveset aludt. Utoljára bejelölte a dobozt, ahová a pénzt tette, pedig kívülről tudta az összeget, és az ágy alá tette.