Senki sem akart táncolni a milliomos fiával… amíg meg nem jelent a gondnok lánya.

1. rész

„Apád összes pénzéért sem tölteném az életemet azzal, hogy azt a széket tologatnám.”

A lány elég hangosan mondta ahhoz, hogy Emiliano hallja. A barátai a szemüvegük mögött nevettek, miközben ő a kezét kinyújtva tartotta a táncparketten.

A 25. születésnapja volt.

Apja, Don Alonso Villaseñor, guadalajarai házának kertjét 200 vendéggel, egy zenekarral és fehér virágokkal töltötte meg. Örömet akart szerezni fiának. Kérdezés nélkül meghívta üzleti partnerei hajadon lányait is.

Emiliano egy kis vacsorát kért tőle.

Ehelyett a lámpák alatt ült, látványossággal átváltozva.

Az első vendég nem volt hajlandó táncolni, mondván, nem tudja, hogyan kell. Egy másik úgy tett, mintha telefonhívást kapna. Az utolsó még csak oda sem jött.

Don Alonso a székhez lépett.

– Bemegyünk.

Emiliano fogta a keréktárcsákat.

– Ne mozdíts el anélkül, hogy megkérdezném.

Az apja visszahúzta a kezeit.

A személyzeti bejárattól Doña Beatriz nedves ronggyal az ujjai között figyelte a jelenetet. Húsz éve takarította azt a házat. Látta Emiliano felnőni, és ott volt mellette az édesanyja halála után.

Ő is ott volt a 3 évvel korábbi esés után, ami gerincsérülést okozott.

Nem bírtam nézni, ahogy újra lehajtja a fejét.

– Anya, miért nem állítja meg ezt senki?

Beatriz megfordult.

Épp akkor érkezett meg a lánya, Natalia, hogy segítsen neki befejezni a munkát. Huszonkét éves volt, ápolónőnek tanult, és diákegyenruháját rózsaszín ruhára cserélte, amit édesanyja kézzel alakított át.

– Menj a konyhába, lányom!

– Nevetnek rajta.

– Már láttam.

Beatriz hangja elcsuklott.

Natalia anyja történeteiből ismerte Emilianót, bár alig találkoztak. Tudta, hogy könyveket kölcsönzött a kertész fiának, és hogy emlékezett az ott dolgozók születésnapjaira.

Amit azon a délutánon látott, az egy férfi volt, aki megpróbálta visszatartani a könnyeit olyan emberek előtt, akik udvariasnak tartották magukat.

Átkelt a kerten.

Beatriz meg akarta állítani, de a keze lehanyatlott.

Natalia elölről közeledett hozzá, hogy Emiliano láthassa.

– Szeretnél velem táncolni?

Felnézett.

– Ki kérte meg, hogy megtedd?

A kérdésre mély lélegzetet vett.

-Senki.

– Ajándékozott neked valamit az apám?

– Azért jöttem, hogy segítsek anyukámnak a takarításban.

Diszkréten Beatrizre mutatott.

Emiliano a nőre nézett, aki annyiszor törődött vele, majd visszafordult Natáliához.

– Nem akarom, hogy sajnálj engem.

– Tetszik ez a dal.

Kezét nyújtotta neki, anélkül, hogy megérintette volna a széket.

– És szeretném veled táncolni.

Habozott, mielőtt elfogadta volna.

Natalia nem tett úgy, mintha tudná, mit csinál. Megkérdezte, hogyan tudnak elmozdulni, Emiliano pedig azt mondta neki, hogy hagyjon egy kis helyet a jobb oldalán. Elfordította a kormányt; Natalia követte, először ügyetlenül, majd nevetve, amikor majdnem rálépett a ruhájára.

Emiliano is nevet.

A zenekar tovább játszott. A beszélgetések fokozatosan elhaltak.

Don Alonso egy asztalnál állt, és figyelte, ahogy fia mosolyog, olyan arckifejezéssel, amelyet már majdnem elfelejtett.

Amikor a darab véget ért, megpróbált mindenki előtt megköszönni Natáliának.

A lány gyengéden félbeszakította.

– Épp most táncoltunk, uram.

Emiliano kezet rázott vele. Hálás volt, hogy a lány nem változtatta át azt a pillanatot egy újabb kiállítássá.

Később, a szökőkútnál beszélgettek a tanulmányaikról, a forgalomról és arról, hogy milyen rosszul főz.

– El tudok égetni egy quesadillát – vallotta be Emiliano.

– Ez erőfeszítést igényel.

Telefonszámot cseréltek.

Beatriz a folyosóról figyelte őket. Örült a lányának, de aggódott is. Túl jól tudta, milyen ajtók csukódnak be, ha valaki a munkaadók udvariasságát egyenlőségnek veszi.

Amikor véget ért a buli, Don Alonso odalépett Emilianohoz.

– Jó kislány, de vigyázz magadra.

-Mivel?

– Nagyon különböző életkörülményekből származnak.

Emiliano az ajtó felé nézett, amelyen Natalia az előbb kilépett.

– Ma ő volt az egyetlen, aki megkérdezte, mit akarok.

Az apja nem válaszolt.

Eközben egy nő várakozott a parkolóban. Piros ruhát viselt, és szorosan szorongatta a telefonját az ujjai között.

Renata volt az, Emiliano egykori menyasszonya.

Spanyolországból tért vissza, és egy látogatóban lévő családdal érkezett. Messziről végignézte az egész táncot.

Amikor egyedül találta Natáliát, elállta az útját.

– Élvezd ki, amíg lehet.

Natália hátrébb lépett.

-Bocsánat?

Renáta elmosolyodott.

– Kérdezd meg Emilianót, miért nem akar soha a lépcsőről beszélni.

2. rész

Emiliano hallgatott, amikor Natalia másnap megismételte ezeket a szavakat.

Egy kávézóban voltak az egyeteme közelében. Kiválasztott egy könnyen megközelíthető asztalt az ablak mellett, de hirtelen úgy tűnt, kiutat keres.

– Nem kell most elmondanod – mondta a nő.

Emiliano letette a csészét.

– Renata meglökött.

Natália mozdulatlan maradt.

Elmagyarázta, hogy azért veszekedtek, mert véget akart vetni az eljegyzésnek. Emlékezett a lány kezére a mellkasán, az ürességre és az ütésre.

Aztán jött a kórház, a műtétek és a kérdések.

Renata azt állította, hogy megpróbálta lefogni. Az apja úgy vélte, hogy Emiliano a trauma miatt összekeveri az emlékeit.

– Amikor ragaszkodtam hozzá, azt mondták, hogy a felépülésre kell koncentrálnom.

Natalia a kezét az asztalra tette, az övéhez közel.

– Hiszek neked.

Emiliano hosszan nézte.

Ez a mondat nem szüntette meg a fájdalmát, de lehetővé tette számára, hogy folytassa a beszédet.