Megvizsgálta a gyerekeket, majd két napig maradt. Clarának súlyos mellkasi fertőzése volt. Nem ígérte meg, hogy megmenti; otthagyta a gyógyszert, figyelte a légzését, és megmutatta Magdalénának, hogyan helyezze el, hogy kevésbé legyen fáradt.

Damian fenntartotta a tüzet, ételt melegített, és cipelte Guillermót, míg Sara ülve aludt. Amikor Magdalena egy újabb éjszakát evés nélkül akart tölteni, Damian hozott neki egy tányért, és várt.

– Nem kell eltűnnöd ahhoz, hogy elérje őket.

Másnap hajnalban Clara kérte a lovát. Magdalena hangos nevetést hallatott, ami könnyekbe fulladt. Damián kiment az udvarra. Tomás az öszvérek mellett találta meg, amint lélegzett, homlokát a lószerszámra támasztva.

A következő hetekben Damian, valahányszor az időjárás engedte, visszatért ellátmánnyal. Megjavította a kályhacsövet, beállította az ajtót, és megtanította Tomásnak, hogyan válasszon száraz tűzifát. Magdalena kérdezés nélkül megfoltozta a kabátját, és egy kendőbe csomagolt tortillákat tett a holmija közé.

A csomagot akkor találta meg, amikor már éppen össze akarta szerelni.

– Szükséged van rájuk.

– És élve kell odaérned, hogy továbbra is ilyen makacs maradj.

Elvitte őket. A következő héten visszavitte a kimosott rongyot.

A bizalom nem mindenkinek jött egyformán. Tomás elrejtette apja kabátját, amikor látta, hogy anyja valami száraz ruhát keres Damiánnak.

– Ne tedd rá.

Magdalena a bőröndön tartotta a kezét. Damian az ajtóban ülve megértette.

– Az apád még mindig az apád, fiam. Van egy kabátom.

Tomás egyenesen a szemébe nézett. Napokkal később ő vitt neki kávét a teraszra.

Egyik délután Sara hallotta, hogy Magdalena számot követel mindenről, amit hozott. Az anyja egy jegyzetfüzetet tartott a kezében, készen arra, hogy mindent leírjon, még a kávét is. Damian a lapokra pillantott, és megrázta a fejét.

– Ha le akarsz írni valamit, jegyezd meg, mit ettek ma.

– Nem akarom hozzászoktatni a gyerekeimet, hogy mástól éljenek.

– Aztán tanítsd meg őket segíteni, amikor tudnak.

Sara becsukta előtte a jegyzetfüzetet. Azon az éjszakán Magdalena öt órát aludt egyhuzamban. Amikor felébredt, Damiant egy széket javítgatott, Mariát mellette, a babát pedig egy kosárban találta a tűz közelében. Senki sem foglalta el a helyét.

Ahogy megnyíltak az ösvények, Magdalena lement Sarával és Tomással, hogy varróanyagot áruljanak és magokat vegyenek. Guillermo a kendőjében aludt. A bolt előtt két nő elhallgatott, amikor meglátták.

– Azt mondják, a hegyi ember jön-megy a házadtól.

– Hozz ennivalót. Az orvosnak kellett, amikor Clara megbetegedett.

– Valamiért fizetni kell.

Sara előrelépett, feltüzelte magát, de Magdalena megállította.

– Amikor abbahagytad a kérdezősködést, hogy élünk-e még, az az ember eszébe jutott a címünk.

Válaszra sem várva belépett. Laureano a zálogház vezetőjével, Don Anselmóval volt, és a pulton egy térkép lógott a legelőről.

Anselmo túl későn hajtotta össze az újságot.

– Ez 140 peso. Lejárt a határidő. Már elkezdtük a behajtási folyamatot az ingatlan használatával.

Magdalena otthagyta a varrását a padlón.

– Add nekem még az aratást is.

Laureano a térképre mutatott.

– Az Armentas már ajánlatot tett. És még mindig elvihetik a lányokat.

Magdalena megértette, miért ragaszkodtak annyira a szétválasztásukhoz. Idősebb gyermekei nélkül aligha tudná fenntartani ezt a területet. Jól esett nekik látni a vereségét.

– Dolgozom majd – fakadt ki Tomás. – Bármibe kerül.

– Már megmondtam, hol fogadnak – felelte Laureano.

Egy csomag puffanása a pulton félbeszakította őket. Damian éppen akkor jött be a tavaszi leárazásról származó szőrmékkel. Látta a gyerekeket az utcáról.

Elővett egy zacskót, megszámolta az évek óta gyűjtött ezüstpénzeket, és félretett 140 pesót. Aztán elkérte az írásos beszámolót, és lassan elolvasta az egyes sorokat.

– A teljes adósság – mondta –. Egy fillér sem kintlévő.

Anselmo megpróbált az Armenta családról beszélni.

– Most már az övék?

– Még nem, de van egy megállapodás…

– Aztán réz.

Aláírták a nyugtát, és időpontot egyeztettek a jelzáloghitel törlésére. Damian rávette Magdalenát, hogy tartsa meg a dokumentumot. Laureano úgy bámulta az érméket, mintha valaki ellopott volna tőle valamit.

Az utcán utolérte Damiant az öszvérek mellett.

– Ezt nem adhatom vissza neked.

– Nem adtam kölcsön neked.

Magdalena érezte, hogy a tekintetek a hátára szegeződnek.

– Én sem fogom rajtad kitölteni a bánatomat.

Damian abbahagyta a szíj igazgatását.

–A nyugta a tiéd. Bármit is döntesz utána, az nem változtat ezen.

– Akkor mondd meg, mit keresel. Mert nem élhetek tovább a szándékaid találgatásával.

Egy pillanatra védtelenebbnek tűnt, mint a viharban. Benyúlt a zsebébe, és egy vasgyűrűt tárt fel, amelynek az illesztése kissé meggörbült.

„Feleségül akarlak venni” – mondta. „És építeni egy elég nagy házat a 10 gyermekednek.”

3. RÉSZ
Magdalena a gyűrűre nézett anélkül, hogy hozzáért volna. Hallott már olyan javaslatokat, amelyek túlságosan fenyegetésnek hangzottak, és tudnia kellett, hol ér véget a segítség.

– És mit vársz tőlük?

– Hadd nőjenek fel! Ha később velem akarnak dolgozni, van 12 öszvérem és némi földem, amit használhatok. De nem mezőgazdasági munkásokat kérek tőled.

Damian összezárta a kezét.

– Túl sokáig ettem egyedül. Tudom, hogyan kell házat építeni. Nem tudom, hogy még tudom-e, hogyan kell valakivel együtt élni.