1. fejezet: A VIP-szoba és a sértés
A St. Jude’s Orvosi Központ kórtermének kórterme inkább egy ötcsillagos hotelszobára hasonlított, mint egy kórházra. A falakat nyugtató galambszürke árnyalatra festették, az ágynemű egyiptomi pamutból készült, a padlótól a mennyezetig érő ablakból pedig a város látképére nyílt kilátás, amely az alkonyatban csillogott.
Kimerülten, de eufórikusan feküdtem az ágyban. Úgy éreztem, mintha elgázolt volna egy teherautó – egy sürgősségi császármetszés is ezt teszi az emberrel –, de a mellettem lévő két átlátszó bölcsőben rejtőzött a fájdalom okának rejtélye. Az ikreim. Leo és Luna. Mélyen aludtak, mit sem törődve a kitörni készülő viharral.
A szoba tele volt virágokkal. Nem azokkal az olcsó szupermarketi csokrok, amiket a férjem, Mark, általában vett, ha bűntudata volt, hanem hatalmas, díszes virágkompozíciókkal. Orchideák a kerületi ügyészségtől. Fehér rózsák Miller szenátortól. Tornyosuló liliomkiállítás a Legfelsőbb Bíróság elnökétől. Megkértem az ápolónőket, hogy távolítsák el a képeslapokat, mielőtt látogatók érkeznek. Békét akartam. Fenn akartam tartani azt a finom színjátékot, amit három évig éltem.
A férjem, Mark, egy közepes méretű ügyvédi irodánál volt fiatalabb munkatárs. Rendes ember volt, de gyenge. Szeretett engem, gondoltam, de anyja elismerését jobban szerette. Az anyja, Mrs. Sterling pedig megvetett. Számára én Elena voltam, a „szabadúszó”. A nő, aki melegítőnadrágban maradt otthon. A nő, aki semmi mást nem hozott az asztalra, csak egy csinos arcot és egy méhet.
Nem tudta az igazságot. Nem tudta, hogy a „szabadúszóként” fellebbezési beadványokat vizsgálok felül. Nem tudta, hogy a „távoli munkámként” olyan véleményeket fogalmazok meg, amelyek alakítják a szövetségi törvényeket. Nem tudta, hogy én vagyok a Tisztelt Elena Vance, a kerület legfiatalabb szövetségi bírája. A leánykori nevemet és a munkámat titokban tartottam Mark családja előtt, hogy elkerüljem pontosan azt a fajta drámát, ami hamarosan besétált az ajtón.
Az ajtó kopogás nélkül kivágódott.
Mrs. Sterling bevonult. Molyirtó és drága parfüm szagú bundát viselt, cipősarka agresszívan kopogott a csempén. Nem nézett a babákra. Nem nézett rám. A szobát nézte.
– VIP lakosztály? – gúnyolódott éles hangon. Ahogy elhaladt mellettem, belerúgott az ágyam lábába, mire összerándultam, ahogy a mozdulat megremegtette a sebemet. – Kinek képzeled magad, Elena? Anglia királynőjének? A fiam csontig dolgoztatja magát annál a cégnél, te meg erre költöd a pénzét? Selyempárnákra és szobaszervizre?
Mély levegőt vettem, és az ágy szélébe kapaszkodtam. „Anya, Mark nem fizette ezt a szobát. A biztosításom fedezte.”
Mrs. Sterling hangosan felnevetett. Durva, csúnya nevetés volt. Dizájnertáskáját a puha kanapéra dobta, pont egy halom jogi irat tetejére, amiket még a szülés megkezdése előtt átnéztem.
– Biztosítás? – gúnyolódott. – Milyen biztosítás? Munkanélküli-segély? Ne nevettess, drágám. Egy munkanélküli ingyenélő, mint te, nem kap prémium biztosítást. Alig járulsz hozzá egy fillérrel is a háztartáshoz. Egész nap otthon ülsz és „tanácskozol” a kis laptopodon, miközben Mark fizeti a jelzáloghitelt, a számlákat, és most ezt a szörnyű kórházi számlát is.
– Teljes mértékben fedezve van – ismételtem feszült hangon. – Nem kell aggódnod a költségek miatt.
– Minden miatt aggódom! – csattant fel. – Mert nyilvánvalóan fogalmad sincs az értékről. Azt hiszed, a pénz csak azért nő a fákon, mert egy ügyvédhez mentél feleségül. De hadd mondjak valamit, Elena. Mark türelme fogytán van. És az enyém is.
Végül megfordult, hogy a bölcsőkre nézzen. Nem gügyögött. Nem mosolygott. Számító, hideg tekintettel bámulta őket, mint egy hentes, aki egy szelet húst méreget.
– Mindegy – mondta, és legyintett manikűrözött kezével. – Később megbeszélhetjük a költekezési szokásaidat. Valami fontosabb dolog miatt vagyok itt. Az ikrek. Ugye nem tervezed, hogy megtartod mindkettőjüket?
2. fejezet: Az örökbefogadási papírok
Úgy tűnt, eltűnik a levegő a szobában. Bámultam rá, és arra gondoltam, hogy a fájdalomcsillapítók hallucinációkat okozhatnak.
– Elnézést? – suttogtam.
Mrs. Sterling kinyitotta a kézitáskáját, és elővett egy vastag, összehajtott dokumentumot. Lecsapta az éjjeliszekrényre, közvetlenül a vizeskancsóm mellé.
– Itt írd alá – mondta, és hosszú, piros körmével megkopogtatta a papírt. – Ez egy szülői jogokról való lemondásról szóló nyomtatvány. Megkértem a szomszédomat, hogy fogalmazza meg – ő közjegyző, szóval hivatalos.
Ránéztem a dolgozatra. Rosszul formázott, tele volt elgépeléssel, és jogilag nevetséges volt. De a szándék ijesztően világos volt.
– Miről beszélsz? – remegett a hangom. Nem a félelemtől, hanem a forró dühtől, ami olyan forró volt, mintha láva folyt volna az ereimben. – Ők az én gyerekeim. Mindketten.
– Ne légy önző, Elena! – csattant fel Mrs. Sterling. – Tudod, hogy Karen egész héten sírt. Öt éve próbálkozik. Meddő. Ez tragédia. És te itt vagy, és egyszerre kettőt is kibújtatsz, mint egy nyúl. Ez egyszerűen nem igazságos.
Karen Mark nővére volt. Egy nő, aki sosem kedvelt engem, főleg azért, mert nem voltam hajlandó megcsókolni a gyűrűjét. Egy nő, aki pénzért ment férjhez, de nem tudott terhességet venni.
– Szóval azt akarod, hogy… adjak neki egyet? – kérdeztem hitetlenkedve. – Például egy tartalék vesét?
