Soha nem árultam el az anyósomnak az igazságot: azt, hogy bírónő vagyok. Számára csak egy munkanélküli élősködő voltam. Néhány órával a császármetszésem után rontott be a kórtermembe örökbefogadási papírokkal a kezében. „Nem érdemelsz VIP szobát. Add oda az egyik ikret a meddő lányomnak – kettővel úgysem bírnál el” – sziszegte megvetően. Magamhoz öleltem a babáimat, és megnyomtam a pánikgombot. Amikor a rendőrök megérkeztek, azt sikoltozta, hogy megőrültem. Már épp le akartak fogni – mígnem a parancsnok fel nem ismert…

– Asszonyom, lépjen arrébb az ágytól! – parancsolta nekem az ólomőr, kezét a pisztolytáskáján tartva.

„Veszélyes!” – zokogott Mrs. Sterling. „Vigyék el innen! Mentsék meg az unokáimat!”

Nem mozdultam. Nem kiabáltam. Nem játszottam az ő játékát. Egyszerűen csak a szoba felső sarkára mutattam az ujjammal.

„A biztonsági kamera aktív, ugye, Mike főnök?” – kérdeztem érthetően.

Az őr, egy Mike nevű, testes férfi, akivel tegnap beszéltem a magas rangú betegek biztonsági protokolljairól, megdermedt. Hunyorogva nézett rám. A belépés adrenalinlökete egy pillanatra elvakította, de most tényleg odanézett.

Látta azt az arcot, akit a múlt havi Rico-per során a hírekben látott. Látta a nőt, akinek a biztonsági engedélye magasabb volt, mint a kórházi adminisztrátoré.

Mike arca elsápadt. Azonnal levette a kezét a sokkolójáról. Lerántotta a fejéről a sapkát.

– Vance bíró? – kérdezte, és hangja suttogott, tisztelettudóvá vált.

Mrs. Sterling zokogás közben abbahagyta a színlelt sírást. Pislogott. „Bíró úr? Kit hívsz Bíró úrnak? Ő Elena. Munkanélküli. Egy senki.”

Mike nem törődött vele. Előrelépett, és intett embereinek, hogy engedjék le a fegyvereiket. „Bíró úr… jól van? Pánikjelzést kaptunk. Zavarja ez a nő?”

– Nem vagyok jól, Mike – mondtam, és Mrs. Sterlingre mutattam. – Ez a nő megtámadott. Arcon ütött. Megpróbálta elrabolni a fiamat, Leót. És jelenleg hamis vallomásokat tesz a rendvédelmi tisztviselőknek.

Mike lassan Mrs. Sterling felé fordult. A zavart őr arckifejezése félelmetes végrehajtóvá változott.

– Bíró úr? – dadogta Mrs. Sterling, és közöttünk nézett. – Mi folyik itt? Miért hívja így? Egész nap otthon ül! Tévét néz! Nincs állása!

– Azzal a nővel beszélek, akit az előbb megtámadtál – mondta Mike hidegen. – A tiszteletreméltó Elena Vance úrral. A déli kerület szövetségi bírája. Épp most pofon vágtál egy szövetségi tisztviselőt egy biztonságos létesítményben.

Mrs. Sterling szája úgy nyílt és csukódott, mint egy halnak. – Nem… az lehetetlen. Mark azt mondta… Mark azt mondta, hogy tanácsadó… szabadúszó…

– Ezt hívják biztonsági okokból feltűnésmentes viselkedésnek, asszonyom – mondtam, és letöröltem a számról a vérfoltot. – A munkám drogbárók és terroristák elítélése. Nem árulom el ezt olyan embereknek, akikben nem bízom. És nyilvánvalóan az ösztöneim is helyesek voltak, és nem bíztam önben.

– De… de… – Mrs. Sterling hátrált, és a falnak csapódott. – Nem lehetsz bíró. Nem hordasz öltönyt! Nem keresel pénzt!

– Távolról dolgozom, amikor veszélyeztetett terhes vagyok – mondtam. – És a „konzultációm” magában foglalja a fellebbezési beadványok áttekintését, amelyek sokkal okosabb és veszélyesebb emberek sorsát döntik el, mint ön. Ami a pénzt illeti, Mrs. Sterling, a fizetésem fedezi azt a jelzáloghitelt, amelyet szerinte Mark fedez.

Ránéztem Mike-ra. „Bilincselje meg! Feljelentést akarok tenni testi sértés, emberrablási kísérlet és gyermek veszélyeztetése miatt. Azonnal ki akarom vinni ebből a szobából.”

– Örömmel, Tisztelt Bíróság – mondta Mike.

Előrelépett, és előhúzott egy pár kábelkötegelőt.

„Nem! Nem érhetsz hozzám! A fiam ügyvéd!” – sikította Mrs. Sterling, miközben Mike megragadta a csuklóját.

– A fia a külvárosokban gyakorolja a közlekedési jogot – mondtam nyugodtan. – Én vagyok a Szövetségi Bíróság elnöke. Azt hiszem, egy kicsit jobban ismerem a törvényeket, mint ő.

5. fejezet: Az ítélet
Miközben Mike a sikoltozó Mrs. Sterlinget vonszolta az ajtó felé, Mark berohant. Kifulladt, a nyakkendője ferdén lógott, úgy nézett ki, mint aki kirohant a parkolóból.

„Anya? Elena?” Elhallgatott, és a jelenetet bámulta. Anyját bilincsben tartották. A felesége olyan hideg tekintettel nézett rá, hogy az pokolba is belefújt volna.

– Mark! Mondd meg nekik! – kiáltotta Mrs. Sterling, Mike-kal küzdve. – Mondd meg nekik, hogy engedjenek el! Hazudik! Őrült! Azt mondja, hogy bíró!

Mark rám nézett. „Elena, kicsim… mi történik? Miért tartóztatták le anyát? Összevesztetek?”

– Megpróbálta ellopni Leót, Mark – mondtam. – Azt mondta, beleegyeztél, hogy Karennek adod. Aztán megütött.

Mark elsápadt. A cipőjére nézett. „Én… én nem értettem egyet. Én csak… én nem mondtam nemet. Anya csak… tudod, milyen. Azt gondolta, hogy segít. Én pedig… talán később beszélhetnénk róla.”

„Arról beszélünk, hogy elajándékozzuk a gyerekünket?” – kérdeztem. „Mintha egy kiskutya lenne?”

– Karen annyira szomorú, Elena – könyörgött Mark. – És anya… nem akart bántani. Csak szenvedélyes. Kérlek. Te vagy a bíró. Elintézheted ezt. Csak mondd meg Mike-nak, hogy félreértés volt. Ne tedd tönkre a családot emiatt.

– Félreértés? – nevettem, de semmi humor nem volt benne. – Pofon vágott, Mark. Majdnem kitépte az infúzióimat. Megrémítette a fiunkat. És azt akarod, hogy visszaéljek a hatalmammal, hogy megmentsem őt?

– Ő az anyám! – kiáltotta Mark. – A család az első!

– Nem – mondtam. – A gyerekeim az elsők. És a törvény az első.

Nyúltam a kancsó vízért, és töltöttem magamnak egy pohárral, biztos kézzel.

„Mark, tudtál erről a tervről. Tudtad, hogy idejön, hogy erőszakkal rávegyen, és lemondjak a jogaimról. Tudtad, hogy gyengének tart, mert elrejtettem a címemet, hogy megvédjem a törékeny egódat. Tudtad, hogy haszontalannak nevezett.”

– Én… én csak békére vágytam – dadogta Mark. – Nem akartam állást foglalni.

„Nincs béke a ragadozókkal” – mondtam. „Mike, vidd be az őrsre! Állítsd elő! Maximális óvadék.”