– Pontosabban a fiú – mondta Mrs. Sterling, miközben Leo bölcsőjéhez lépett. – Karen mindig is fiút szeretett volna. A férjének van egy öröksége, amit továbbadhat. És legyünk őszinték, Elena. Munkanélküli vagy. Lusta vagy. Hogy fogsz két csecsemőt felnevelni? Egy héten belül pelenkában fogsz fuldokolni és sírni. Karennek van egy dadusa. Van egy gyerekszobája, ami szégyent hoz erre a szobára. Királyi életet tudna biztosítani neki. Meg kellene köszönnöd neki, hogy leveszi rólad a terhet.
– Teher? – Egyenesen felültem, figyelmen kívül hagyva a hasamban érzett szakító érzést. – A fiam nem teher. Ő az én gyerekem. És Karen nem fogadja el. Vedd le azt a papírt az arcomról!
Mrs. Sterling arca megkeményedett. Az „aggódó nagymama” maszkja lehullott róla, felfedve az alatta rejlő zsarnokot.
– Figyelj csak rám, te kis aranyásó! – sziszegte. – Mark egyetért ezzel. Tudja, hogy ez a legjobb. Tudja, hogy nem bírod elviselni. Ha nem írod alá önként, kérvényezzük a gyermekfelügyeletet alkalmatlanság miatt. Azt fogjuk mondani a bíróságnak, hogy mentálisan instabil vagy. Azt fogjuk mondani nekik, hogy alkalmatlan vagy. És mivel Mark ügyvéd, szerinted kinek fognak hinni? A sikeres ügyvédnek, vagy a feleségnek, aki egész nap a kanapén ül?
„Mark beleegyezett ebbe?” – kérdeztem halálosan halkan.
– Persze, hogy így tett – hazudta – vagy talán nem is hazudott. Ezen a ponton már nem tudtam, ki a férjem. – Azt akarja, hogy a húga boldog legyen. Tudja, hogy az áldozathozatal a családi kötelesség része. Tudja, hogy… korlátozott vagy.
Benyúlt a bölcsőbe. Nehéz aranygyűrűkkel díszített kezei Leo felé mozdultak.
– Most én viszem – mondta közömbösen. – Karen vár az autóban. Jobb gyorsan csinálni, mintha csak letépnéd a ragtapaszt. A lány akkor is nálad lesz. Luna, ugye? A lányok úgyis könnyebbek. Felöltöztetheted.
3. fejezet: A pofon és a gomb
„Vedd le a kezed a fiamról!” – sikítottam.
Hangom ősi hangereje megijesztette. Előrelendültem, és megragadtam a csuklóját, éppen amikor felemelte Leót a matracról. A hirtelen mozdulattól olyan kínzó érzés hasított belém, hogy majdnem elájultam.
„Engedd el!” – kiáltottam, és a körmeimet a karjába vájtam.
Mrs. Sterling felsikoltott. „Te őrült ribanc! Megkarcoltál!”
A szabad kezével – azzal, amelyik nem a síró újszülöttemet tartotta – lendített.
CSETTINT!
A tenyere erősen az arcomhoz csapódott. A fejem a párnáknak csapódott. A szoba forgott. Réz íze töltötte be a számat, ahol a nyelvemet haraptam.
– Te szemtelen kölyök! – ordította eltorzult, elcsúfult arccal. – Én vagyok a nagymamája! Jogom van eldönteni, hová kerül! Te nem vagy más, mint egy inkubátor! Hálásnak kellene lenned, hogy megtarthattál egyet!
Erősebben rántotta Leót. A férfi most már rémült, magas hangú sikolyt hallatott, amitől a szívem darabokra tört. A karomhoz rögzített infúziós csövek megfeszültek, fenyegetően kiszakadtak az ereimből.
„Segítség!” – próbáltam sikítani, de a hangom elcsuklott.
Mrs. Sterling erős volt. Leót félig kivette a bölcsőből. Tényleg ezt tette. Fényes nappal rabolta el a gyerekemet, abban a tévhitben, hogy az ő akarata a törvény.
– Elviszem! – lihegte, miközben küzdött az összegubancolódott takarókkal. – És te nem fogsz megállítani! Felhívom a rendőrséget, és szólok nekik, hogy megtámadtál!
Nem sírtam. Nem könyörögtem. Az a részem, ami Elena volt, a feleség, meghalt abban a pillanatban. Az a részem, ami a Tisztelt Elena Vance, a Déli Kerület szövetségi bírája volt, átvette az irányítást.
Felnyúltam a fejem mögötti panelhez. Egy szokásos nővérhívó gomb volt ott, mellette pedig egy piros gomb, amelyen a KÓD SZÜRKE / BIZTONSÁG felirat állt. Ez a gomb a személyzet vagy a betegek elleni fenyegetések jelzésére volt fenntartva.
Rácsaptam a kezemmel a piros gombra, és lenyomva tartottam.
Egy átható, ritmikus riasztó kezdett bömbölni. A folyosón felvillantak a fények. A börtön lezárásának hangja volt.
„Mit csinálsz?” – pánikba esett Mrs. Sterling. Először a villogó fényekre nézett, majd rám. „Kapcsold le! Felébreszted az egész kórházat!”
– Hívom a rendőrséget! – mondtam jeges nyugalommal, annak ellenére, hogy a vér lüktetett a fülemben. – Tegyék le a fiamat! Most!
– Nem mernéd! – sziszegte. – Mark megöl, ha így megszégyenítesz minket!
„Tedd. Le. Őt.”
Habozott. Egy pillanatra azt hittem, eldobja. De a folyosón dübörgő nehéz csizmák hangja teljesen megtörte a bátorságát. Durván, de annyira, hogy Leo még jobban sírt, visszaejtette a bölcsőbe, majd hátralépett, és megsimította a bundáját.
– Rendben – köpte ki. – Majd én megmondom nekik, hogy megtámadtál. Nézd a karomat! Megkarcoltál! Letartóztatnak, aztán én viszem el mindkettőjüket, mert börtönbe kerülsz.
Az ajtó kivágódott.
Négy termetes biztonsági őr rontott be, őket követte a felelős ápolónő. Kifulladva, előrántott sokkolóval, erőszakos behatolóra számítottak.
„Szürke kód! Mindenki álljon meg!” – kiáltotta az első őr.
Mrs. Sterling azonnal remegő ujjal rám mutatott. Azonnal könnyek szöktek a szemébe. Oscar-díjat érdemlő alakítás volt.
„Segítsetek! Kérlek!” – jajveszékelt. „A menyem… bekattant! Szülés utáni pszichózisa van! Megpróbálta megfojtani a babát! Megpróbáltam megállítani, de megtámadott! Nézzétek a karomat!”
4. fejezet: „Üdvözlöm, bíró úr!”
Az őrök rám néztek. Sápadt voltam, véreztem ott, ahol az infúzió meghúzta, és az arcomat fogtam, ahol egy vörös folt volt látható. Aztán a bundás, idősebb nőre néztek, aki teátrálisan sírt.
