Ahogy teltek a hetek, új hangok jelentek meg: Andrés egy teljes mondatot olvasott fel, Tomás egy rossz válaszon nevetett, Lucía dalokat talált ki, miközben Magdalena tésztát gyúrt.

Joaquín a folyosóról figyelte az eseményeket. Takarókat vett anélkül, hogy megnézte volna, hány napja van még hátra az ideiglenes megállapodásból.

Ő is ülve kezdett vacsorázni.

Egyik éjjel Luciát Magdalena karjánál aludva találta. Óvatosan felemelte és az ágyába vitte.

Visszatérve az asztalnál maradt.

– Még nehezebbé teszi a dolgot.

Magdalena folytatta a jegyzetfüzet javítását.

– Lakhatóvá teszem.

Joaquín nem válaszolt.

Míg Magdalena a leckéket készítette, a férfi a közelében maradt. Magdalena felfedezte, hogy a férfi papír nélkül is ki tudja számolni a takarmányt és a távolságokat, de a férfi zavarban volt, ha lassan kellett olvasnia. Felajánlotta, hogy gyakorol vele, amikor a gyerekek alszanak. Joaquín azzal a feltétellel egyezett bele, hogy nem zavarja meg a nyugalmát. Voltak olyan esték, amikor könyvekről, régi iskoláikról és azokról az évekről beszélgettek, amikor a férfi azt hitte, hogy egyedül elég. Magdalena meglepődve tapasztalta, hogy már várja ezeket a beszélgetéseket. Ott olyan dolgokat is megoszthatott, amelyek nem voltak hasznosak a munkában vagy a gondozásban.

Napokkal később, a kandalló mellett megpróbálta elmagyarázni, hogy soha nem állt szándékában apa lenni. Azért fogadta el, mert valakinek muszáj volt, nem azért, mert ő készen állt rá.

– A hatóságok találnak majd egy másik helyszínt.
– Ez nem tarthat örökké.

Magdalena befejezte az ingujja foltozását, mielőtt válaszolt.

-Értem.

Szó nélkül visszament a szobájába. Ez jobban aggasztotta Joaquínt, mint egy vita.

Ébren maradt, hallgatta a gyerekek lélegzetvételét. Túl jól tudta a különbséget aközött, hogy szükség van rá, és aközött, hogy kiválasztották. Sok olyan otthonban dolgozott már, ahol megköszönték neki a búcsúzáskor.

Azt ígérték, hogy nem kérnek többet annál, mint amiben megegyeztek.

Három nappal később Lucía eltűnt, miközben az udvaron játszottak. Egy fagy miatt beomlott kerítés mellett találták meg, a lába a drótokba akadt.

A sikoly hallatán Elena befogta a fülét. Tomás megdermedt.

Magdalena letérdelt a lány mellé, és megkérte Joaquínt, hogy engedje el a drótot anélkül, hogy feleslegesen megmozdítaná.

Remegő kézzel dolgozott.

Lucia a kabátjába kapaszkodott, miközben bevezették be.

Magdalena megszervezte a testvéreket, tiszta ruhákat szerzett, és fogta a lábát, hogy ne mozduljon el, amíg a mezőgazdasági munkást orvosért küldték. Távoli iskolákban megtanulta, hogyan kell kezelni a vészhelyzeteket, de nem állt szándékában helyettesíteni őt.

– Nézz rám, Lucia.
– Nem foglak egyedül hagyni.

Az orvos még aznap este megérkezett. Megerősítette a törést, és elvégezte a szükséges kezelést. Utasításokat hagyott hátra, és megígérte, hogy visszatér, mielőtt az időjárás lezárja az utakat.

Joaquín az ágy mellett maradt, amíg a lány aludt.

A kabátzsebében talált egy gombot, amit ijedtében letépett. Sokáig szorongatta, mintha nem tudná, hová tegyen valami ilyen apró, mégis fontos dolgot.

Amador Varela később érkezett meg a paranccsal, amely megváltoztatta a házat.

A kísérő nélküli kiskorúak elosztásáért felelős bizottságnál dolgozott. Különböző helyeken találtak helyet a testvéreknek, és éppen az indulásuk időpontját tűzték ki.

Magdalena elmagyarázta a sérülést és a gyerekek közötti kapcsolatot.

Varela türelmetlenül hallgatta.

– Nem tudunk a végtelenségig fenntartani egy rögtönzött megoldást.

„Nem rögtönzött megoldásról van szó” – válaszolta.
„Olyan gyerekekről, akik már elveszítették a családjukat.”

Joaquín hallgatott.

Lucía megkérdezte a nevét. Az előző szállásán összekeverték a papírjait, és napok óta más néven szólították. Számára a távozás azt jelentette, hogy még azt is elveszítette.

Varela láthatóan nem értette.

Amikor elment, Tomás összeszedte a jegyzetfüzeteket, és egy zsinórral összekötötte őket.

Magdalena a könyvekre tette a kezét.

– Még nem fogunk pakolgatni.

– Mindig ezt mondják, mielőtt megérkezik a kocsi.

Azon az éjszakán a szobájában sírt, egyik kezét a szája elé téve. Aztán meggyújtotta a lámpát, kinyitotta a tintatartóját, és írni kezdett.

Leveleket küldött az iskolaigazgatónak, a plébánosnak és a szomszédoknak, akik látták a gyerekek változását. Leírta a fejlődésüket, a kapcsolatukat, és azt a kárt, amit a szétválasztásuk okozna. Felülvizsgálatot és meghallgatást kért.

Joaquín borítékokat ragasztott rá.

– Belekeveredhetünk egy olyan perbe, aminek a költségeit nem tudjuk finanszírozni.

Magdaléna felnézett.

– A gyerekek már fizetnek egyért, akit nem ők választottak.

Az ajtófélfának támaszkodott.

– Soha nem kértem magamtól ezt a felelősséget.

„Nem én választottam mindent, ami velem történt.”
„De most már én választhatom meg, hogy mit teszek.”

Joaquín kiment a folyosóra. Az évek óta ismert üres ház most először elviselhetetlennek tűnt.

Másnap egy öszvérhajcsárral elküldte a leveleket, és elkezdte összegyűjteni az ingatlannal kapcsolatos dokumentumokat és a számláit. Döntést még nem hirdetett ki.

Épphogy közeledett a határidő, amikor megérkezett a vihar.

A hó eltakarta az ösvényeket, a szél pedig zörgött a spalettákon. Magdalena a gyerekeket a tűz közelében tartotta. Délután Lucía lázas lett, és elvesztette a visszanyert lelkesedését.

Joaquín orvosért akart küldeni, de a farmon segítő férfiak a patak túlsó partján voltak. A havazás elállta az utat.

Magdalena a lánnyal maradt, vigyázott rá, és gondoskodott róla, hogy igyon, miközben Joaquín előkészítette a lovat.

– A régi fogadó még mindig látszik a főútról – mondta.
– Arrafelé el tudok igazodni.