1. RÉSZ
Amikor Julián Salgado kitárta szülőházának ajtaját, és a porral borított ebédlőt, a szülei ágyát üresen, a családi portrét pedig arccal lefelé találta, tudta, hogy a haintenbíñaver, voldo los haintenbíñaos virágzó ember élete legnagyobb adósságává válhatott.

23 évesen hagyta el azt a Pátzcuaro közelében lévő tanyát Michoacánban, 320 pesóval és egy szülei, Don Ernesto és Clara előtt tett ígérettel.

– Visszatérek, amikor gondtalan életet tudok nekik biztosítani.

Don Ernesto megszorította a vállát.

–Gyere vissza, amikor le tudsz ülni és enni velünk. Minden mást el lehet intézni.

Julián akkor még nem értette. Elment Guadalajarába, ládákat pakolgatott a Central de Abastos-ban (nagybani piacon), megtanult gyümölcsöt venni és eladni, vett egy használt teherautót, és az évek során felépített egy disztribúciós céget, amely Jalisco, Colima és Mexikó piacait látta el. Időközben idősebb testvérei közelebb maradtak otthonukhoz. Rogelio Moreliában élt és építőanyagokat árult. Tomás mezőgazdasági gépeket javított Quirogában.

Julian ritkán hívott, és még kevesebbet utazott. Rogelio szinte mindig válaszolt, amikor a szülei felől kérdezősködött.

– Jól vannak. Mindenük megvan, amire szükségük van.

Julián pénzt küldött Rogelio nevére, hogy kézbesítse. Mivel Clara soha nem említette az utalványokat a leveleiben, Julián azt feltételezte, hogy büszkeségből teszi.

1993-ban, amikor végre több hétre kiadhatta magának az üzletét, Julián döntött: visszatér, hogy egy ideig maradjon. Előtte vett egy kis, egyszintes házat Pátzcuaróban, terasszal, tágas konyhával és lépcső nélküli hálószobával. Meg akarta lepni a szüleit. Vett egy egyszerű zöld kisteherautót is, hogy Don Ernesto anélkül tudjon bejárni a városba, hogy bárkire is támaszkodna.

Miközben vezetett, elképzelte anyja ölelését és a két testvérével való vacsorát. De amikor megérkezett, azt látta, hogy a bejáratot dróttal eltorlaszolták, a tető beomlott, Clara kertjét pedig benőtte a gyom.

–Anja! Micsoda!

Csak az öko válaszolt.

Mögötte Don Aurelio, a szomszéd jelent meg.

– Julián?

– Don Aurelio, hol vannak a szüleim?

Az öregember úgy nézett rá, mintha választania kellene a kegyetlen igazság és a haszontalan hazugság között.

– Rogelio mondott neked valaha is valamit?

Julian érezte, hogy megkeményedik a gyomra.

—Döntsd el, mit?

Don Aurelio a birtok hátsó része felé mutatott.

– Majdnem 3 éve élnek a munkások kis házában.

Julián gyalog tette meg az 500 métert. A végén egy hullámlemez tetővel ellátott vályogházat pillantott meg, amelynek lyukas teteje alatt két vödör hevert. Clara ott ült és babot tisztogatott. Felismerve őt, elejtette a vödröt.

– Julián…

Megölelte, és felfedezte, hogy az anyja sokkal kevesebbet nyom, mint amennyire emlékezett. Don Ernesto egy ásóra támaszkodva elhagyta a kis gyümölcsöst.

– Visszajöttél

– Visszajöttem, apa

—Te késedelmes

Nem dühből mondta. Az még rosszabb volt.

Evés közben Julián egy imbolygó asztalt, egy összefoltozott tűzhelyet és egy műanyaggal lefedett ablakot vett észre. Megpróbált nem kérdezősködni, amíg már nem bírta.

– Miért élnek itt?

Klára lesütötte a tekintetét.

– A nagy ház elkezdett romlani az esőzések miatt.

– És Rogelio? Tomás?

Don Ernesto folytatta az evést.

— Nekik megvan a saját életük.

Azon az éjszakán Julián nem aludt. Hajnalban talált egy régi naptárat a konyha mellett. 37 vasárnap volt ceruzával bekarikázva. Csak 4-en volt egy kis pipa.

„Mit jelent ez?” – kérdezte.

Klárának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Apád meg szokta jelölni azokat a vasárnapokat, amikor úgy gondolta, hogy valamelyikőtök eljön.

Julian végighúzta az ujját a körökön.

– És a pattogatott kukorica?

– Azok a napok, amikor valaki tényleg megérkezett.

A naptár mögül egy összehajtogatott, közjegyzői pecséttel ellátott papírlap lógott ki. Julián megpróbálta elvenni, de Clara azonnal eltette egy fiókba.

– Ez már megtörtént.

Órákkal később, elszántan, hogy bepótoljon ennyi évért, Julián az asztalra tette a ház kulcsait, amit vásárolt.

„Ez a tiéd. Közel van a piachoz, az orvoshoz és a plébániához. Nem kell többé aggódnod a fedél miatt a fejed felett.”

Don Ernesto fogott egy kulcsot, megnézte, majd visszatette pontosan a helyére.

– Köszönöm, fiam, de én nem megyek el.

– Apa, rájuk fog omlani a ház.

–Akkor segíts felemelni a miénket.

Julian kinyitotta a száját, de az apja félbeszakította.

– És nem te vagy az első gyerek, aki papírokkal jön, amelyek megmondják, hol töltsem az utolsó éveimet.

Klára lehunyta a szemét.

Don Ernesto elment.

Julian az anyjához fordult.

– Mit értett ezalatt?

Clara néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Aztán kinyitotta a fiókot, kivette belőle az elrejtett papírlapot, és a férfi elé tette.

Két évvel korábbi keltezésű vételi ajánlat volt az egész ranchra. A tulajdonos aláírása üres volt.

Lent, a közvetítőnek kijelölt helyen egy név jelent meg, amelyet Julian azonnal felismert.

Rogelio Salgado.

2. RÉSZ
Julián először Quirogába hajtott, hogy megkeresse Tomást. Egy traktor alatt találta, a kezei feketeek voltak a zsírtól. A kettőjük közötti ölelés őszinte volt, de kínos.

– Láttad már a szüleimet? – kérdezte Tomás.

– Igen. És ezt én is láttam.

Julian kiterjesztette a vételi ajánlatot.

Tomás nem színlelt meglepetést.

– Tudtam én.

– És te nem csináltál semmit?

-Nem.

A válasz olyan kurta volt, hogy Julian legszívesebben megütött volna valamit.