– Apa, mire van igazán szükségük?

Don Ernesto az udvarra nézett.

– Ne szakadjon le a tető, legyen meleg vize édesanyátoknak, és valaki közületek ne felejtse el temetés nélkül eljönni.

Ilyen egyszerű.

Julian beszerelt egy vízmelegítőt, megjavította a kutat, a maradék pénzt pedig a szülei nevére hagyta. Mindenféle kötelezettség nélkül.

A zöld kisteherautó egy héttel később érkezett meg. Don Ernesto lassan körbejárta, ellenőrizte a gumikat, és felnyitotta a motorháztetőt, mintha csapdát akarna felfedezni benne.

– Ezt is megkérdezés nélkül vetted meg?

Julian szégyenlősen elmosolyodott.

-Igen.

Az öregember hangosan felnevetett.

–Legalább lassan tanulsz, de tanulsz.

– Ha nem kell, eladom.

Don Ernesto ismét ránézett.

– Nem mondtam, hogy nem szeretem.

– Akkor a tiéd.

– Nem tudom, hogyan kell vezetni egy ilyet.

– Majd én megmutatom.

Azon a délutánon kevesebb mint 20 kilométer/órás sebességgel haladtak a földúton. Clara az anyósülésen ült, és minden alkalommal nevetett, amikor a férje megnyikorgotta a sebességváltót. Julián hátul ült, az ülés támlájába kapaszkodott, és rájött, hogy éveket töltött azzal, hogy nagyszerű módokat találjon ki arra, hogyan tegye boldoggá a szüleit, amikor azok valami olyan egyszerű dologtól is izgatottak voltak, mint egy együtt töltött délután.

Októberben közeledett Ernesto és Clara 46. házassági évfordulója. Clara vakondot, rizst, babot és carnitast akart készíteni a családnak. Tomás megerősítette, hogy eljön a feleségével és a gyerekeivel. Don Aurelio megígérte, hogy üdítőket hoz. Julián gondoskodott az asztalokról.

Miközben neveket írt a füzetébe, megkérdezte:

– Meghívjuk Rogeliót?

Klára abbahagyta a hagyma aprítását.

Don Ernesto várt egy kicsit a válasszal.

-Nem.

Julián felnézett.

– Nem akarod látni?

– Én ezt nem mondtam.

– Akkor én nem értem.

„Ha felhívom, eljön, mert az apja kérte rá. Két évem volt megtanulni, hogy valakit visszakényszeríteni nem ugyanaz, mint visszakapni a saját gyerekedet.”

Clara tovább vágott, de a szeme megtelt könnyel.

Senki sem hívta Moreliát.

Az évforduló hajnala tisztán virradt. Már kora reggel fafüst és sült chili paprika illata terjengett a teraszon. Tomás unokái a virágcserepek között rohangáltak. Don Aurelio vitatkozott Ernestóval a legjobb ültetési időről. Egy régi rádió ranchera zenét játszott. Julián visszatérte óta most először úgy hangzott a ház, mint az emlékeiben.

Délután közepén Clara elkezdte felszolgálni a kávét.

Odaadott egy csészét Ernestónak.

Még egy Juliannak.

Még egyet Tamásnak.

Még egyet neki.

A keze a szekrény előtt lebegett. Elővett egy ötödik csészét.

Tomás lesütötte a tekintetét. Julián elhallgatott. Don Ernesto úgy tett, mintha megigazítaná a kalapját.

Clara néhány másodpercig fogta a csészét, majd elkezdte visszatenni a polcra.

Aztán egy motorzúgás hallatszott kintről.

Egy szürke autó állt meg a kapu előtt. Rogelio egyedül szállt ki. Nem voltak ajándékai, kabátja és mosolya sem volt. Becsukta az autó ajtaját, odament a bejárathoz, és ott állt, anélkül, hogy átment volna az ajtón.

-Jó napot.

Az udvari beszélgetés elhalt.

Don Ernesto ülve maradt.

– Ki hívott meg téged?

Rogelio nyelt egyet.

-Senki.

– Szóval, miért jöttél?

Rogelio Juliánra nézett.

– Mert két hónappal ezelőtt a bátyám azt mondta, hogy még mindig nézel az útra néhol vasárnaponként.

Don Ernesto nem válaszolt.

– És azt hittem, hogy egy napon abbahagyod – folytatta Rogelio –, attól féltem, hogy ez a nap eljön, mielőtt lesz bátorságom visszatérni.

Klára a kezei között szorongatta a csészét.

Rogelio elővett egy dokumentumot egy mappából.

– Én is azért jöttem, hogy ezt átadjam.

Egy Gonzalo Cárdenas által aláírt levél volt, a vevőé, aki megpróbálta megszerezni a ranchot. Ebben megerősítette, hogy az ajánlatot törölték, és hogy Rogelio lemondott minden jutalékról.

„Nem akarom, hogy ezt bizonyítékként értelmezd arra, hogy igazam volt” – mondta Rogelio. „Nem voltam az. Meg akartam oldani a problémáikat anélkül, hogy meghallgattam volna, mit akarnak. Meggyőztem magam, hogy az eladás az ésszerű dolog, és amikor apa visszautasított, a büszkeségemet ürügyként használtam fel az eltűnésre.”

Don Ernesto elvette a dokumentumot, és az asztalra tette.

– Büszkeségem is volt.

Rogelio tagadta.

– Nem azért jöttem, hogy hibáztassak.

– Nos, van egy, ami az enyém. Megmondtam, hogy ne gyere vissza.

– És arra vártam, hogy visszahívj.

Az öregember lassan lélegzett.

Szóval mindketten elpazaroltunk két évet.

Rogelio rövid, szomorú nevetést hallatott.

-Igen.

Nem volt ölelés. Még nem.

Rogelio az asztalra nézett, és meglátta az ötödik csészét anyja kezében.

– Csak egy dolgot kell tudnom.

Klára befogta a száját.

– Maradt még kávé a másik gyereknek?

Don Ernesto a feleségére nézett. Aztán az üres székre mutatott.

– Mindig is az maradt.

Clara letette a csészét az asztalra, és remegő kézzel töltötte meg. Rogelio leült. Egy tányér édes kenyeret tett elé, és eközben megsimogatta a fejét, ahogyan gyerekkorában tette.

Aztán Rogelio sírni kezdett.

Nem hangosan. Előrehajolt, eltakarta az arcát, és hagyta, hogy két könnycsepp hulljon az asztalterítőre. Don Ernesto néhány másodpercig figyelte legidősebb fiát. Végül felállt, megkerülte az asztalt, és a vállára tette a kezét.

– Most már itt vagy.

Rogelio felemelte a fejét.

– Igen, apa.

– Ez a mai nap lényege. A többit majd később elintézzük.