Tomás elmagyarázta, hogy a főépületből egy vihar során szivárogni kezdett a víz. A három testvér megígérte, hogy segít. Rogelio kőműveseket talált, Tomás azt mondta, hogy vesz anyagokat, a guadalajarai Julián pedig pénzt küldött. De senki sem koordinált semmit. Egyik éjjel az ebédlő tetejének egy része beomlott, és a szülők ideiglenesen a vályogházba költöztek.

„Ami átmeneti volt, szokássá vált” – vallotta be Tomás. „Elkezdtem kihagyni a vasárnapokat. Először a munka miatt, aztán mert a fiam megbetegedett, aztán mert problémáim voltak a feleségemmel. Mindig volt valami okom.”

– Rogelio meg akarta tartani a ranchot?

– Nem hiszem. El akarta adni. Azt mondta, képtelenség, hogy két idős ember még mindig itt van.

– És beleegyeztél?

Tamás túl sokáig várt a válasszal.

– Nekem praktikusnak tűnt.

Julian egy pillanatig megvetően nézett rá, mígnem eszébe jutott a saját 5 látogatása 18 év alatt.

„Készen jöttem, hogy megítéljem őket” – mormolta. „És én maradtam a legtávolabb, amikor volt pénzem, hogy akkor jöjjek, amikor csak akarok.”

Tomás egy gumiabroncsra ült.

– Ettől nem leszel ártatlan. Rogelió sem.

Julian megtartotta a dokumentumot.

– Felújítom a nagy házat.

– Én veled megyek.

— Nincs szükségem pénzre.

– Nem pénzt ajánlottam fel. A jelenlétemet ajánlottam fel.

Ugyanezen a napon Julián Moreliába utazott. Rogelio széles mosollyal üdvözölte az üzletében, büszkén bemutatva sikeres guadalajarai testvérét. A szívélyesség véget ért, amikor Julián letette a vételi ajánlatot az asztalra.

Rogelio állkapcsa megfeszült.

– Anya tanította meg neked.

– Miért hoztál vevőt a farmra?

– Mert a szüleink vödrökkel éltek a lyukas tetők alatt.

– Anélkül, hogy megkérdeztem volna tőlük, akarnak-e eladni.

– Háromszor kérdeztem meg őket.

– Miután elvitte a vevőt.

Rogelio a tenyerével az asztalra csapott.

– Nem voltál ott, Julián. Könnyű 18 év után, egy megvett házzal a hátad mögött azt mondani, hogy mi, többiek mindent rosszul csináltunk.

A mondat fájt neki, mert igaz volt.

– Egy dologban igazad van: én is kudarcot vallottam.

Rogelio mintha darabokra hullott volna.

– Akkor megérted.

– Értem a hibámat. A tiédet nem.

Rogelio az ablakhoz lépett.

Apám a feleségem előtt azt mondta: „Ha csak azért vagy itt, hogy rábeszélj az eladásra, akkor jobb, ha vissza sem gyere.” Szóval nem jöttem vissza.

–Azt mondta, hogy ne add el újra. Ne hagyd abba, hogy a fia legyél.

– Könnyű neked ezt mondani.

Julián mély lélegzetet vett.

– Mi történt a pénzzel, amit küldtem?

Rogelio keserűen felnevetett.

– Kérdezd meg apát.

– Átadtam neked.

– És teljes egészében odaadtam neki. Soha egyetlen pesót sem tartottam meg magamnak.

– Én ezt nem mondtam.

– Nos, tudnod kellene még valamit. Alig költöttek rá. Apád évekig egy bádogdobozban őrizte.

Julian mozdulatlan maradt.

-Mert?

– Mert azt mondta, hogy talán egy napon szükséged lesz rá újra.

A kinyilatkoztatás megfosztotta minden érvelési jogától.

Mielőtt elment volna, Julian megállt az ajtóban.

– Vasárnap elkezdem a javításokat.

– Küldjek cementet?

-Nem.

– Szóval, mit akarsz?

-Megy.

Rogelio megrázta a fejét.

– Apád egyértelmű volt.

–Vasárnaponként még mindig az utat nézi.

Rogelio most először nem kapott választ.

A következő vasárnap Julián három munkással érkezett a tanyára. Csak egyetlen utasítást adott: nem új házat akart, hanem olyat, amelyiket a szülei felismernek. Fél nyolckor megjelent Tomás a szerszámosládájával.

-Itt vagyok.

Délig dolgoztak. Clara kávét hozott. Don Ernesto némán figyelte őket egy tejocote fa alatti székről. Aztán fogott egy ecsetet.

– Nem szabadna ezt csinálnod – mondta Julian.

– Saját kezemmel építettem ezt a falat. Le is tudom festeni.

Tomás hat vasárnapra visszatért. Aztán magával hozta a gyerekeit is. Clara újra dáliákat kezdett ültetni. Visszavették a régi mesquite asztalt, ahol a testvérek házi feladatot csináltak és gyerekként veszekedtek.

De Rogelio nem jelent meg.

Egyik délután Don Ernesto átnyújtott Juliánnak egy fémdobozt. Benne a csaknem két évtizeden át küldött pénzzel teli számlák és borítékok voltak.

– Miért nem használtad?

– Mert a fiam voltál, aki távol volt az otthontól. Azt hittem, ha valaha kudarcot vallasz, lesz itt valamid.

Julian összeszorította az ajkait, hogy elfojtsa a sírást.

– Tényleg megmondtad Rogeliónak, hogy ne jöjjön vissza?

Don Ernesto lehajtotta a fejét.

– Többet mondtam, mint kellett volna.

– Akkor beszélj vele.

– Nem akarom, hogy engedelmeskedjen.

Az öregember felemelte a tekintetét.

–Azt akarom, hogy eljöjjön, mert még mindig a fiam akar lenni.

Két méterre tőlük Clara egy tálcán kávét készített elő. Letett rá négy csészét. Aztán elővett egy ötödiket, néhány másodpercig ott tartotta, majd eltette.

Julian megértette, hogy bár senki sem mondta ki a nevét, az a ház még mindig Rogelióra vár.

3. RÉSZ
A javítások valamivel több mint két hónapig tartottak. A főépületet nem hagyták fényűzően. Életben hagyták. A tető visszanyerte vöröses cserepeit; a falak eredeti fehérségüket egy kék csíkkal díszítették, amelyet Clara évtizedekkel korábban választott; a régi ajtót megerősítették a csere helyett, Tomás pedig restaurálta a mesquite asztalt, megőrizve a késnyomokat, amelyeket a három testvér gyerekkorukban hagyott.

Julián kérdés nélkül eladta a pátzcuarói házát, amit korábban vett. Ezúttal úgy döntött, hogy valami mást tesz: megkérdezi.