Szenteste a földbirtokos egy csecsemő sírását hallotta az istállóban… Valami a baba anyjában megbénította.
Don Emiliano felismerte a játékot, mielőtt rájött volna, hogy az istállójában fekvő nő még lélegzik: a faló 7 éve az emlékeiben volt eltemetve.
Ő maga faragta egy halva született fiának.
Ő maga dobta a folyóba, miután eltemette a feleségét.
Most a szalmán ültem, egy idegen mellett, aki egy csecsemőt ölelt, és úgy nézett ki, mintha mindjárt meghalna a hidegtől.
A gyerek sírt.
Emiliano abbahagyta a kis ló nézését.
– Hé, asszonyom.
Letérdelt és megérintette a vállát.
A nő alig nyitotta ki a szemét. Ajkai kicserepesedtek, haja pedig a halántékához tapadt.
– A gyereknek… először a gyereknek.
1888 szenteste volt. A Chihuahuától északra fekvő Los Encinos farmon a munkások családjukkal ünnepeltek, miközben a főnök a karámokat járta, hogy elkerülje az üres házat.
Emiliano felemelte a hangját, amíg meg nem jelent egy fiú az istállóból.
Együtt vitték a nőt a nagy házba. A kabátjában cipelte a babát, és érezte, ahogy azok az apró ököllel szorítják az ingét.
– Keresd meg Doña Petrát, és küldj valakit az orvosért.
A fiú elfutott.
Emiliano felkapcsolta a lámpákat, közelebb húzta a takarókat, és abbahagyta a játékon való töprengést.
Évek óta először valami a házban több figyelmet igényelt, mint a szomorúsága.
Doña Petra, a kovács felesége és egy csecsemő anyja, azonnal megérkezett. Gondoskodott a babáról, miközben segítettek az idegennek levetkőzni a vizes ruháit.
Az orvos később megjelent, porral és dérrel borítva.
A nő kimerült, kiszáradt és legyengült volt a napokig tartó alultápláltságtól. A gyermeknek gondoskodásra és felügyeletre volt szüksége, de időben megérkeztek.
Amikor már tisztán tudott beszélni, mindenekelőtt a fiáról kérdezett.
Petra maga mellé ültette.
-Itt van.
Az idegen úgy érintette meg, mintha meg akarná bizonyosodni a férfi valódi mivoltáról.
Aztán Emilianóra nézett.
– Ne add át nekünk.
Úgy érezte, hogy ennek a kérésnek még hosszú útja van.
– Ma este senki sem fogja elvinni őket.
Az asszony lehunyta a szemét, és halkan sírni kezdett.
Clara Valenzuelának hívták. 28 éves volt. A fia, Mateo, éppen akkor töltötte be a 6 hónapos kort.
Csak ennyit mondott.
Emiliano nem erősködött.
Hajnalban visszatért az istállóba, és felvette a kis lovat. Hiányzott egy füle. A talapzatán még mindig ott volt a csillag, amelyet forró vasalóval bélyegzett meg, ügyetlenül és büszkén, miközben felesége, Adela bölcsőhöz választott anyagokat.
Leült egy zsákra.
Emlékezett a megáradt folyóra, a karjára, amivel elhajította a játékot, és arra az abszurd dühkitörésre egy olyan tárgy iránt, ami sosem volt hibás.
Betette a zsebébe.
Amikor visszatért a házba, Clara éppen felkelt, hogy összehajtsa a takarókat.
– Az orvos azt mondta, pihenjünk.
Mozdulatlan maradt.
– Tudom, hogyan kell dolgozni.
– Ezt nem kérdeztem tőle.
– Nincs pénzem, hogy kifizessem neki.
Emiliano remegő kezeire nézett.
– Akkor ne pazarold az energiádat a pénztárcám miatt aggódva.
Klára lenézett.
Figyelmeztetett, hogy ugyanolyan keményen beszélt, mint a karámban lévő férfiakkal.
Megpróbálta kijavítani magát.
– Először is, gyógyulj meg!
A következő napokban Petra ki-be járt a házból, hogy segítsen neki. A baba visszanyerte az étvágyát, és Clara elkezdett járni anélkül, hogy a falba kapaszkodna.
Az ötödik napon beszélni kért Emilianóval.
Az irodában találta, olyan számlák között, amiket alig ellenőrzött.
– Hadd maradjak 30 napig.
Felnézett.
– Tudok főzni és segíteni az állatokkal.
– Vannak erre emberek.
– Én is tudom, hogyan kell kertet rendezni.
Emiliano kinézett az ablakon.
Adela rózsabokrai eltűntek a gyomok alatt.
– És mit kér cserébe?
– Szállás, élelem, egy megegyezésre méltó fizetés, és hogy még nem kérdezik meg, honnan jövök.
Az utolsó feltétel elhallgattatta.
Clara állta a tekintetét, bár nehezére esett neki.
– Nem kérem, hogy bízz bennem anélkül, hogy ismernél.
Mély lélegzetet vett.
– Időt kérek.
Emiliano egyetértett.
Írásban adta át neki a megbeszélt feltételeket, és elintézte, hogy Petra segítsen neki, amíg a felépülése befejeződik.
Clara elrejtette a papírt Mateo ruhái közé.
Hónapok óta ez volt az első biztonságos holmi, ami a tulajdonában volt.
A művezető lelkesedés nélkül fogadta a hírt.
Laureanónak hívták, és húsz éve dolgozott Los Encinosban. Emiliano gyászidőszakában ő intézte a vásárlásokat, eladásokat és az apró döntéseket, amelyek együttesen hatalmas hatalmat biztosítottak egyetlen ember számára.
Kellemetlenül érezte magát, amikor a főnök megkérdezte, mennyit költöttek lisztre.
Ami a legjobban zavarta, az az volt, hogy a lány korán kezdett visszajönni.
A házban már nem érződött a régi hamu szaga. Kávé folyt, délben nyitva voltak az ablakok, és egy hang énekelt, miközben a ruhákat hajtogatták.
Clara nem változtatott meg mindent egyszerre. Voltak reggelek, amikor alig bírt Mateóval foglalkozni és az ebédet elkészíteni.
De Emiliano elkezdte észrevenni ezeket az apró dolgokat.
Ő is elkezdte észrevenni őt.
Egy héttel később Canela kanca a karámban egy törött deszkának ütötte meg a lábát.
A mezőgazdasági munkások megpróbáltak közelebb jönni, de az állat félelmében visszahúzódott.
Clara otthagyta Mateót Petrával, és megállt a kerítésnél.
– Adj neki teret.
Laureano felnevetett.
– Most kiderült, hogy van egy szakértőnk.
Klára nem válaszolt neki.
