Az öszvérek között nőtt fel, akiket apja gondozott az öszvérhajcsárokra. Tudta, hogy a fájdalom még egy nyugodt állatot is veszélyessé tehet.
Addig beszélt Canelához, amíg a lány meg nem engedte, hogy közelebb menjen. Aztán segített neki megnyugodni, amíg meg nem érkezett az állatállományért felelős férfi.
A seb kezelést és pihenést igényelt.
Clara napokig visszatért a karámba, ügyelve arra, hogy Canela ehessen, és hogy senki ne kényszerítse előre sétálni.
Emiliano egy délután azon kapta, hogy a férfi nyakát simogatja.
– Soha nem volt ennyi türelme velem.
Klára a kancára nézett.
– Te nem adod fel.
Nem tudta, hogy az állatról beszél-e.
Azon az estén elmosolyodott az emlékre.
Az első komoly vita a kertben zajlott.
Clara már elkezdte leszedni a száraz ágakat, amikor Emiliano megérkezett a földekről.
Amikor meglátta a lányt a fehér rózsabokor mellett, elvesztette az uralmat a hangja felett.
– Hagyd már békén!
Felült.
– Azt mondta, hogy itt dolgozhatok.
Emiliano a földön heverő levágott ágakra nézett.
– A feleségem ültette el.
Klára letette az ollót.
Nem beszélt neki a felejtésről vagy a továbblépésről. Megvárta, amíg ránézhet.
– Még él.
Emiliano lesütötte a tekintetét a hajtásokra.
Évekig összekevertem a tartósítást a hozzá nem nyúlással.
Klára hátrált egy lépést.
– Ha azt akarod, hogy abbahagyjam, akkor abbahagyom.
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Csak… óvatosan ezzel.
Azon az estén vacsorázott vele.
Mateo, aki az anyja ölében ült, megragadta Emiliano szalvétájának egy sarkát, és nem engedte el.
A földbirtokos finoman meghúzta.
A fiú nevetéssel válaszolt.
Emiliano kitört belőle egy újabb szó, röviden, meglepetten.
Klára felnézett.
Megköszörülte a torkát, mintha valaki rajtakapta volna valami rosszat.
– A fiú erős.
– És tudja, mikor nyert.
Ettől kezdve Emiliano felhagyott azzal, hogy vacsoraidőben érkezzen.
Január közepén Mateo megbetegedett.
Délután jelentkezett a láz, ami éjszaka emelkedett. Clara felhívta Petrát, Emiliano pedig azonnal orvost hívott.
Amíg vártak, a földbirtokos az ajtóban maradt, képtelen volt mozdulni.
Látta Adelát egy másik ágyban.
Emlékezett a szülés utáni csendre.
Klára hívta.
– Közelebb kell hoznod a lámpát.
Engedelmeskedett.
A kis feladat visszarántotta abba a szobába, ahhoz a gyerekhez, aki még élt és segítségre szorult.
Az orvos késő éjszakáig maradt, és másnap visszatért. Clara és Emiliano felváltva gondoskodtak Mateóról, az utasításait követve.
A felépülés több napig tartott.
Egy kora reggel, amikor a baba végre békésen aludt, Emiliano a takarón nyugvó nyitott tenyerére meredt.
– Még nem mentünk el megnézni a csikókat – suttogta.
Clara a székéből hallotta.
Nem szólt semmit.
De amikor leült mellé, a lány a vállára hajtotta a fejét.
A betegség után Emiliano visszaadta a kis lovat.
Clara megkönnyebbüléssel fogadta, amit nem is próbált leplezni.
– Azt hittem, eltévedt útközben.
– Az istállóban találtam.
A csillagra mutatott.
– Ki adta neki?
Klára arckifejezése megváltozott.
– A férjemé volt.
Emiliano kettejük között tartotta a játékot.
– Megvette?
– A folyóparton találta meg, gyökerek közé szorulva.
Klára megsimogatta a törött fülét.
– Egy bányásztelep közelében dolgoztam.
A férje, Andrés, évekkel Mateo születése előtt hozta haza. Azt mondta, hogy egy napon lesz valaki, akinek odaadhatják.
Egy földcsuszamlásban halt meg, amikor a gyermek még csak néhány hetes volt.
Emiliano félbeszakítás nélkül hallgatta.
Még mindig nem tudta elmondani neki, mit jelentett neki az a ló.
Clara kezében hagyta, és kiment a teraszra.
A folyó nem adta vissza a fiát.
De amit dühében rávetett, az egy másik apa reményét kísérte.
Laureano a karámokból figyelte, ahogy a főnök visszament a könyvelés ellenőrzéséhez és a lejárt számlák felől érdeklődni.
Napokkal később odament, miközben Emiliano egy takarmányvásárlást vizsgált.
– Légy óvatos az özveggyel.
A földbirtokos felemelte a fejét.
– Hogy érted ezt?
– A városban azt beszélik az emberek, hogy a férje keresi.
Emiliano bizalmatlanságot érzett, ami később zavarba hozta.
– Ki beszél róla?
Laureano kitért a kérdés elől.
Utazókról, pletykákról és a múltjukat felfedő nőkről beszélt.
Azon az estén Emiliano kérdőre vonta Clarát.
Nem sértette meg. A hangneme elég volt.
Abbahagyta a gyúrást.
– Andrés meghalt a bányában.
– Szóval, ki elől menekül?
Clara ugyanúgy nézett rá, mint az első este: azt méregette, mennyi veszély rejlik egy férfiban.
Ennek meg kellett volna állítania.
Túl későn hagyta abba.
Andrés családja Clarát hibáztatta minden szerencsétlenségükért. Az anyósa nélküle akarta felnevelni az unokáját. Pénzt ajánlottak neki, hogy elköltözzön, és amikor visszautasította, elkezdődtek a fenyegetőzések.
Egy kora reggel, miután a sógora megpróbálta elvenni tőle a gyereket, Clara elmenekült.
Ahol csak tudott, dolgozott. Konyhákban és fészerekben aludt. Az utolsó szakaszban ellopták a táskáját a pénzével.
– Ezért jöttem az istállójába.
Emiliano a lisztre nézett az asztalon.
– El kellett volna mondania nekem.
Clarának néhány másodpercbe telt, mire válaszolt.
– Még tanultam, hogy képes vagyok-e rá.
Másnap összepakolta a csomagjait.
Emiliano rajtakapta, hogy egy kis inget hajtogat.
– Még 3 nap van hátra a megállapodás véglegesítésére.
– Leértékelheted őket.
– Nem pénzről beszélek.
-Én sem.
A bölcsőre nézett.
Arra gondolt, hogy megijedt, hogy a szeretetük sebezhetővé tette, és hogy nem tudta megvédeni valamit anélkül, hogy félnie kellett volna az elvesztésétől.
