Csak annyit sikerült megkérdeznie, hogy hová megy.
Klára becsukta a táskát.
– Petra ismer egy családot a faluban, akiknek segítségre van szükségük.
Megszervezte az indulását.
Nem kellett neki az ő engedélye.
Emiliano ébren töltötte az éjszakát, és egy mentség nélküli bocsánatkérést gyakorolt.
Hajnalban, mielőtt kimondhatta volna, felhangzott a sikoly.
-Tűz!
A régi istálló melletti fészer lángokban állt.
Clara átadta Mateót Petrának, és kiszaladt a teraszra.
Segített megszervezni a vödrök sorát, miközben a mezőgazdasági munkások kivezették az állatokat a külső karámon keresztül. Canela hátrált a füst elől; Clara a tiszta térről hívogatta, amíg biztonságosan ki nem tudták vezetni.
Emiliano a férfiakkal együtt dolgozott.
A tűz elpusztította a fészert, de sikerült megakadályozniuk, hogy az elérje az istállókat.
Ahogy a füst oszlani kezdett, egy fiatal munkás a főnököt kereste.
Basilio volt a neve, és az arcát hamu borította.
– Laureano azt mondta, hogy ő volt az.
Emiliano ránézett.
— Mit láttál?
A fiú nagyot nyelt.
Látta a művezetőt elhagyni a műhelyt a tűz előtt. Azt is hallotta tőle előző nap, hogy egyetlen szerencsétlenség is elég lesz a főnöknek, hogy megszabaduljon Clarától.
Egy másik munkás egy üzemanyagtartályt talált ott, ahol nem kellett volna lennie.
Emiliano hívatta a biztost.
Nem hagyta, hogy a harag felváltsa a kijelentéseket, és Laureano sem távozhatott anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésekre.
A tanúvallomásokkal és a saját verziójában rejlő ellentmondásokkal szembesülve a művezető végül beismerte, hogy Clarát akarta hibáztatni.
Azt hitte, hogy képes lesz irányítani a tüzet.
Azt gondolta, a főnök visszahúzódik a szomorúságába.
A későbbi nyomozás során olyan módosított beszámolókat is feltártak, amelyeket Laureano inkább elrejtett a szeme elől.
Azon a reggelen azonban Emiliano csak az ajtó mellett látta előkészített táskát.
Megtalálta Clarát, amint kezet mosott.
„Laureano hazudott” – mondta.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta.
– De én voltam az, aki úgy döntött, hogy elhiszem.
Klára megfordult.
–Nem akarom megmenteni a birtokát ahhoz, hogy megbízzon bennem.
– Nem lett volna rá szüksége.
Emiliano otthagyta a kis lovat az asztalon.
Aztán mesélt neki Adeláról, a fiúról és a folyóról.
Nehezen beszélt, elhallgatott, amikor a hangja nem volt elég erős.
Klára hallgatott.
Amikor végzett, arrébb tolta a táskát anélkül, hogy hozzáért volna.
– Ha el akar menni, kifizetem, ami még megmarad, és segítek neki odajutni.
Remegett a keze.
– Ha úgy dönt, hogy marad, megkapja az állását és a fizetését, még akkor is, ha soha többé nem akar velem közöm lenni.
Klára a lóra nézett.
Aztán ránézett.
– Ma nem tudok válaszolni.
– Majd várok.
Néhány napig Petránál maradt.
Emiliano tiszteletben tartotta a távolságot.
Egy ügyvéd segítségével Clara bizonyítékokat gyűjtött Andrés haláláról, és módokat keresett, hogy megvédje magát a családja fenyegetéseitől. Emiliano támogatását ajánlotta fel, de hagyta, hogy Clara vezesse a megbeszéléseket.
Amikor visszatért Los Encinosba, az a saját döntése volt.
A következő hónapok sem tudták egyik napról a másikra eltörölni a bizalmatlanságot. Fokozatosan oszlatták el a megállapodások betartásával, vádaskodás nélkül feltett kérdésekkel és a fájdalmat okozó események előtti bocsánatkéréssel.
Ősszel Emiliano megkérte a kezét a kertben.
Mateo a padra támaszkodva próbált felállni.
Clara a válaszára váró férfira nézett.
-Igen.
Kifújta a levegőt.
– Azt hittem, még jobban fogom szenvedni.
Mosolygott.
Akkor házasodtak össze, amikor még virágoztak a rózsabokrok.
A következő szenteste Mateo a kezében tartotta a kis lovát a folyosón, amelynek most már egy új füle sem rejtette el a javítás nyomait.
Clara Emiliano-t éppen egy olajlámpás mellett találta az ablaknál.
– Az útról láthatod majd.
Bólintott.
Ez volt a cél.
Megfogta a férfi kezét, miközben Mateo mögöttük finoman egy székhez koppintva kért magára figyelmet a játékkal.
Emiliano a gyerek felé fordult.
Hét éven át féltem attól, hogy újra hallom majd a ház csendjét.
Most egy kis időbe telt, mire lekapcsolta a lámpákat, mert mindig volt valaki ébren.
És aznap éjjel hajnalig égve hagyta az egyiket.
