A festményt az irodájában tartotta, apja fényképe mellett.

Elena, amint ezt meghallotta, izgatottan elmosolyodott.

Ahogy teltek a hónapok, bizalom alakult ki közte és Adrián között, amit egyikük sem próbált siettetni. Munkaidőn kívül találkoztak, beszélgettek, és elkezdtek egy tiszteleten alapuló kapcsolatot építeni, nem pedig hálán vagy anyagi nézeteltéréseken.

Martina egyszerűen boldog volt, hogy láthatta anyja mosolyát.

Amikor elérkezett a következő szenteste, a birtok ismét megtelt családokkal.

Ezúttal Adrián személyesen felügyelte az ajándékok kiosztását.

Martina, aki már 4 éves volt, mellette sétált egy listával a kezében.

„Ellenőriznünk kell az összes nevet” – erősködött. „Senkit sem felejthetünk el.”

– Senkitől – ígérte Adrian.

Amikor befejezte, a lány felnézett a fára.

Az egyik főágán egy kis bekeretezett kép lógott.

Az ő rajza volt.

A görbe fa, a gesztenyebarna asszony, a vörös hajú lány és a magas férfi.

– Miért tette oda, Adrian úr? Kissé csúnyának tűnik.

Mosolygott.

-Mert ez a legjobb ajándék, amit valaha kaptam.

– Jobb, mint egy autó?

—Sokkal jobb.

— És miért?

Adrian Elenára nézett, aki ugyanolyan gyapjúkesztyűben közeledett, amit Martina választott tavaly.

Aztán ismét a kislányra nézett.

– Mert adtál nekem valamit, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá.

-Milyen dolgot?

Adrian felkapta a karjába.

—Egy család.

Elena odalépett hozzájuk és megölelte őket.

Martina elégedetten mosolygott, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb válasza.

Egy évvel korábban ő volt az egyetlen lány ajándék nélkül abban a hatalmas házban.

Most már minden gyereknek volt egy.

És Adrian, aki élete felét vagyon felhalmozásával töltötte, hogy megvédje magát minden veszteségtől, megértette, hogy a legértékesebb dolog nem a bankszámláin van.

Azokban a kis karokban volt, amelyek kérés nélkül ölelték át.

És egy olyan nőben, akinek már nem kellett elrejtenie kirepedezett kezeit.

Azon a karácsonyon, amikor Martina megkérdezte tőle, hogy a Mikulás valaha is elfelejthet-e valakit, Adrián így válaszolt:

– A felnőttek néha nem látják az előttük álló embereket. De mi megtanulhatunk odafigyelni.

A kislány a vállára hajtotta a fejét.

És ahogy a fa fényei megvilágították a három arcot, Adrian megértett valamit, amit üzleti ügyei során soha nem tanult meg:

A kislány, aki aznap este nem kapott ajándékot, végül az egyetlen dolgot adta neki, amit pénzen soha nem lehet megvenni: egy otthont, ahol valaki igazán várja őt.