Szomorú volt és egyedül a bárban a műszakja után… a hideg Milliomos azt mondta: „Vedd meg nekem egy italra?”
1. RÉSZ
– Veszel nekem egy italt?
Valeria felnézett, meggyőződve arról, hogy félrehallott valamit.
Az idegen öltönyt viselt, ami valószínűleg több havi lakbérébe került. Körülbelül 40 éves volt, fáradt szemekkel és egy órával, ami diszkréten csillogott a bár fényeiben.
Még mindig ápolónői egyenruhát viselt. A cipője vizes volt, a haja lazán hátrakötve, és egy érintetlen poharat tartott a kezében.
– Úgy nézel ki, mintha meg tudnád venni ezt a helyet – felelte.
– Talán. De ma nincs kedvem egyedül inni.
Valeria egy rövid, szinte fájdalmas nevetést hallatott.
Don Eusebio halála óta most nevetett először.
Két órával korábban még mindig a 82 éves férfi kezét fogta egy mexikóvárosi kórházban. Három hétig ápolta, hallgatta a michoacáni gyümölcsöseiről és Amália nevű feleségéről szóló történeteket.
–Ötvennyolc év együtt, nővér. És még mindig emlékszem, hogy nevetett, amikor odaégettem a tortillákat.
Valeria megigazította a párnáját és elmosolyodott.
Azon a délutánon a légzése egyre gyengült, miközben a csapat az utolsó pillanatait élte. Amikor meghalt, az ágya mellett maradt, amíg kollégája meg nem érkezett, hogy segítsen rajta.
Aztán átadta a műszakját.
Nem sírt az öltözőben.
És akkor sem, amikor Dr. Herrera megkérdezte tőle, hogy le kell-e ülnie.
Átment a sugárúton, és belépett a bárba, amelyet már annyiszor látott a megállóból.
Száraz martinit rendelt.
Hét éve nem ivott alkoholt.
Amikor a pincér elé tette a poharat, Valeria félni kezdett a saját lelki békéjétől. Emlékezett a megbeszélésekre, az esti telefonhívásokra és azokra a teljes délelőttökre, amelyeket azzal töltött, hogy újjáépítette azt az életet, amelyet majdnem elveszített.
Elővette a telefonját.
A keresztanyja, a Mercedes nevét kereste a csoportban.
Nem hívott.
Addig bámulta a képernyőt, amíg az ki nem kapcsolt.
Aztán megjelent az a férfi.
– Nem fogom meginni – mondta hirtelen Valeria.
Követte a tekintetét.
-Rendben van.
– Hét éve nem szedtem. Kértem, de nem akarom.
Kínos kérdésre vagy elhamarkodott búcsúra számított.
Az idegen letette a poharát a bárpultra.
– Megkérjük, hogy távolítsa el?
Valéria várt néhány másodpercet.
-Még nem.
Bólintott.
– A nevem Miklós.
—Valéria.
Csendben maradtak. A háttérben szóló zongoraszó alig hallatszott a beszélgetések felett.
„Nehéz nap volt?” – kérdezte.
Kifújta a levegőt.
– Meghalt valaki, akiről gondoskodtam.
Miklós nem válaszolt azonnal.
– Akarsz róla beszélni?
Ez a kérdés végül megtörte.
A kórházban megbeszélték a papírmunkát, a család értesítését és a szoba előkészítését. Minden szükséges volt. De senkinek sem volt ideje megkérdezni, hogy milyen Don Eusebio.
Valeria mesélt a tortillákról, a veteményeskertekről és Amália fényképéről, amelyet egy könyv lapjai között őrizgetett.
Nicholas anélkül hallgatta, hogy a telefonjára nézett volna.
Mire befejezte, az arca nedves volt.
– Nem tudom, miért fáj ennyire – suttogta. – Ápolónő vagyok. Tudnom kellene, hogyan kell kezelni ezeket a dolgokat.
Attól, hogy tudjuk, mi történhet, még nem fog megszűnni a fájdalom.
Valéria jobban megnézte.
–És te? Nem úgy nézel ki, mint aki ünnepel.
Nicholas forgatta a poharat az ujjai között.
– Ma eladtam apám cégét.
– Nem akartad eladni?
– Két éve szerettem volna megcsinálni. Most, hogy aláírtam, úgy érzem, mintha megint eltemettem volna.
Az apja egy ipari beszállító céget alapított. Nicholas abban a tudatban nőtt fel, hogy egy napon minden az övé lesz.
A születésnapokat ajándékokkal oldották meg. A hiányzásokat ígért utazásokkal. A könnyeket pedig önkontrollra intő utasításokkal.
„Amikor haldoklott, megfogta a kezem” – mondta. „Azt hittem, végre mond nekem valamit, ami nem az üzletről szól.”
Valéria várt.
– Azt kérte, hogy ne adjam el.
A pohárra kulcsolt ujjaira nézett.
– Talán soha nem fogod megtudni, mit mondtam volna, ha több időm lett volna.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy más lett volna a sorrend.
Miklós örömtelenül mosolygott.
– A volt feleségem azt mondta, hogy velem együtt tanulta meg magányosnak érezni magát, még akkor is, ha valakivel van. Igaza volt.
Valeria ismerte a magány egy másik formáját is: visszatért egy olyan lakásba, ahol senki sem kérdezte meg, hogy telt a napja.
Odahívta a pincért.
– Elveheted ezt? Kérek egy kis vizet, légy szíves.
Amikor a csésze eltűnt, egyszerre érzett megkönnyebbülést és szégyent.
Miklós nem úgy gratulált neki, mintha gyerek lenne.
Csak közelebb hozta a szalvétákat.
– Hogyan kezdődött? – kérdezte később. – Ha el akarod mondani.
Valeria a maga előtt lévő üres térre meredt.
– A nővérem halálával.
És aznap este először Nicholas volt az, akinek szóhoz sem jutott.
2. RÉSZ
A nővérét Jimenának hívták.
22 éves volt, orvosnak tanult, és mindig jegyzeteket ragasztott a hűtőszekrényre, hogy emlékeztesse magát arra, hogy egyen, mielőtt elment szórakozni.
Egyik kora reggel, miközben visszatért a praxisából, egy ittas sofőr áthajtott a piroson.
Jimena még a kórházba érkezése előtt meghalt.
Valéria 25 éves volt.
Először azért ittam, hogy aludjak. Aztán, hogy felejtsek. Később akkor is innom kellett, ha nem találtam rá magyarázatot.
„Szégyen voltam segítséget kérni” – vallotta be. „Régebben emberekről gondoskodtam. Azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy képesnek kell lennem magamra is gondoskodni.”
