Aztán felhívta Mercedest. Nicolás elérhető maradt, amíg a nő megbeszélte a keresztanyjával, hol találkoznak.

Amikor megérkezett, Valeria a bejáratnál állt, kezében egy pohár vízzel.

Nem azért jöttem, hogy leckét adjak neki.

„Akarod, hogy megöleljelek?” – kérdezte.

A nő bólintott.

Az ingéhez szorítva sírt, de nem próbált diszkréten sírni.

Nicholas addig ölelte, amíg könnyebben tudott lélegezni.

– Azt hittem, ha elmondom, megunod.

Eléggé hátrébb lépett, hogy ránézhessen.

– Aggódom, hogy szenvedsz. Nem haragszom rád.

– Nem lehetsz felelős azért, hogy nem iszom.

– Tudom. De elkísérhetlek, hogy megtaláljam azokat, akik tudnak segíteni.

Elmentek Mercedes házához.

Nicolás elbúcsúzott, amikor Valeria valakivel maradt. Mielőtt elment, megszorította a kezét.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Holnap felhívlak. Mondd meg, hány órakor.

A következő reggel nem hozott csodálatos megoldást.

Valeria duzzadt szemekkel ébredt, és időpontot kért a segítő szakembertől. Beszélt a felettesével, és kivett néhány nap szabadságot.

Aztán ellenőrizték a műszakjaikat.

Nem hagyta el a betegszobát. És nem is úgy kezelte magát, mintha kimeríthetetlen lenne.

Újra részt vett a rendszeres megbeszéléseken, újra elkezdett vasárnaponként egy barátjával ebédelni, és megtanulta felismerni, mikor válik a fáradtság elszigeteltséggé.

Miklós is változtatásokat eszközölt.

Néha én is elkísérhettem. Máskor Mercedes, egy kolléga, vagy valaki a csoportból.

Kapcsolatuk megszűnt attól függeni, hogy valamelyikük mindig tudja-e a választ.

Hónapokkal később megérkezett Nicholas egy mappával.

Valéria felvonta a szemöldökét.

– Ez veszélyesnek tűnik.

Nevetett.

– Ezúttal én fogok először kérdezni.

A cég eladásából származó pénz egy részét kórházak támogatására akarta fordítani. Konzultált egy szociális munkással és szakemberekkel, de olyanoktól kellett hallania, akik első kézből ismerték a mindennapi szükségleteket.

– Beleegyezik abba, hogy részt vegyen a megbeszéléseken? Szakemberként. Világos szerepekkel és kompenzációval. Mondhat nemet.

Valeria átlapozta az első néhány oldalt.

Talált egy ajánlatot drága berendezések vásárlására.

„Ez hasznos lehet” – mondta. „De először beszéljen azokkal a családokkal, akik székekben alszanak, mert hat órányira laknak. És azokkal a személyzettel, akik egy nehéz műszakot anélkül fejeznek be, hogy sehová fordulhatnának segítségért.”

Miklós elővett egy tollat.

– Figyelek.

A projekt elkezdése közel egy évig tartott.

Elutasított költségvetések, engedélyek, nézeteltérések és sok látogatás történt. Valeria ápolók, orvosok és szociális munkások mellett vett részt; nem kellett hirtelen szakértővé válnia egy alapítvány irányításában.

Ideiglenes szállást szerveztek a családtagoknak, áthelyezési támogatást és érzelmi támogató programot a kórházi dolgozóknak.

Amikor nevet kerestek, Valeria hozott egy fényképet.

Jimena kócos, mosolygós arccal jelent meg a tanszék előtt, egy jegyzetfüzetet a mellkasához szorítva.

„A húgom orvosnak készült” – magyarázta.

Az alapítványt családja beleegyezésével róla nevezték el.

Nem volt nagy buli a megnyitó napján. Volt kávé, édes kenyér, és az emberek megosztották egymással, hogy miről maradtak le a kórházi tartózkodásuk alatt.

Egy idősebb nő megfogta Valeria kezét.

– Neked köszönhetően tudtam közel maradni a férjemhez.

Valeria Don Eusébióra gondolt.

Később azon kapta Nicholast, hogy székeket rendezget.

Meglátta, és letette azt, amelyet a kezében tartott.

-Hogy vagy?

Valéria elmosolyodott.

Nem válaszolta automatikusan, hogy jó.

– Boldog. És nagyon hiányzik a húgom.

Miklós közeledett.

– Akarsz mondani nekem valamit róla?

Valeria a vállára hajtotta a fejét.

– Borzalmasan énekelt. De meg voltam győződve róla, hogy tökéletes a hangja.

Felnevetett.

Ő is.

Azon az estén visszatértek Valeria lakásába, amely ugyanabba a négyszintes lakásba tartozott. Hónapokig tartó megbeszélés után úgy döntöttek, hogy együtt fognak élni.

A polc még mindig kissé ferde volt.

Rajta Jimena fényképe, egy végre kinőtt növény, és egy kis doboz volt, amiben Valeria a felépülési kártyáit tartotta.

Miklós vizet tett melegíteni.

– Veszel nekem egy csészével?

A nő felé fordult.

– Úgy nézel ki, mintha meg tudnád venni az egész kávéfőzőt.

– Igen. De inkább magammal vinném.

Valéria megcsókolta.

Aztán elővett két csészét, és letette az asztalra.