Egy felettese észrevette, mi történik, kivette a klinikai ellátásból, és elkísérte kezelésre. Ezt szabadság, értékelések, megbeszélések, majd fokozatos visszatérés a munkába követte.

Voltak adósságok és barátságok is, amelyek behajtása időbe telt.

„Hét éve építem újjá magam” – mondta. „Ma majdnem elfelejtettem, mennyibe került.”

Nicholas befejezetlenül hagyta a poharát.

– Van valaki, akit fel szeretnél hívni?

Valeria Mercedesre gondolt.

Ezúttal gólt szerzett.

– Egy bárban vagyok – mondta, amikor meghallotta a hangját. – Nem ittam, de beszélnem kell veled.

Nicholas félreállt pár percre, hogy egy kis magányban legyen.

Mercedes nem korholta. Megkérdezte tőle, hol van, hogy érzi magát, és mit szeretne, hogy legyen valaki, aki társaságot nyújt neki az éjszakára.

Megegyeztek, hogy a házában találkoznak.

Amikor Valeria befejezte a hívást, Nicolás az ablaknál volt.

– Köszönöm, hogy nem csak álltál ott, és hallgattál.

– Ez a te beszélgetésed volt.

Ahogy az eső alábbhagyott, elindultak. Valeria hívott egy autót, és Mercedesszel együtt utaztak.

Amíg vártak, Nicholas a napellenző alatt maradt.

Láthatlak újra?

A nő ránézett.

Három órája nem találkozott élete szerelmével. Találkozott egy férfival, aki végighallgatta egy szörnyű éjszakán.

Ez elég volt ahhoz, hogy kicsit többet akarjak tudni.

– Egy kávét – felelte. – És nem vagyok mindig ilyen szomorú.

Mosolygott.

– Szívesen találkoznék más napokon is.

A következő hetek egyáltalán nem olyanok voltak, mint egy filmben.

Bonyolult programjaink, lemondott kávétalálkozóink és olyan üzenetek voltak, amelyek akkor érkeztek, amikor valamelyikünk már aludt.

Nicolás felfedezte, hogy Valeria egész testével nevet, ha valami abszurdnak tűnik számára. Rájött, hogy a férfi szörnyű tojást főz, de emlékezett rá, mennyire szereti a kávéját.

Sétálni jártak Coyoacánban. Quesadillákat ettek egy kis étteremben. Egyik délután a férfi egy órát töltött azzal, hogy segített a nőnek felszerelni egy polcot, ami végül ferdén csúszott be.

Valeria elküldte a fényképet Mercedesnek.

„A milliomos sem tudja, hogyan kell vízmértéket használni.”

Kezdett teret nyerni valami másnak is, mint a fájdalom.

Nicolás azonban továbbra is a gyakorlatiasságba menekült, amikor egy beszélgetés kellemetlenül érintette. Ha a nő azt mondta, hogy kimerült, segítséget javasolt. Ha nehéz műszakról beszélt, keresett egy másik kórházat, ahol dolgozhat.

Valeria eleinte aggodalomra adott okot.

Egészen addig az éjszakáig.

Felvitte a vacsorát a négy lépcsősoron a házába. A nőt a földön ülve találta egy szennyeskosár mellett.

„Ma már nem bírom tovább” – mondta.

Miklós körülnézett.

– Elmehetnél innen. Vennénk valami kényelmeset. És nem kell annyi műszakot dolgoznod. Elintézem én.

Valeria abbahagyta a törölköző hajtogatását.

– Megvennénk?

– Segíteni akarok neked.

– Két hónapja ismerkedünk.

Leült.

– Nem kérem, hogy bármivel is tartozz nekem.

– De te döntöd el, hogyan éljek anélkül, hogy megkérdeznéd.

Miklós kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

A szoba felé mutatott.

– A kezelés után kaptam ezt a lakást. Az első hónapban csak egy matracom és két tányérom volt. Nem tökéletes, de itt úgy éreztem, hogy újra el tudom tartani magam.

– Nem tudtam, hogy ennyit jelent.

– Ezért kell megkérdezned.

Kihűlt a vacsora az asztalon.

Nicholas a kezén lévő sebhelyre nézett.

–Kilenc éves koromban leestem a biciklimről. Rohantam apám rendelőjébe. Fel sem nézett; felhívta az asszisztensét, hogy elvigyen az orvoshoz.

Valéria csendben hallgatott.

„Mindig volt valaki, akit fizettek a problémáim megoldásáért. Azt hiszem, így tanultam meg aggódni.”

– Értem, honnan jön. De nem akarom, hogy ez határozza meg a kapcsolatunkat.

Bólintott.

– Mire volt szükséged, amikor azt mondtad, hogy nem bírod tovább?

Valéria szája remegett.

– Hogy leültél velem. Hogy megkérdezted, mi történt.

Nicholas levette a kabátját, és leült mellé a földre.

Nem oldottak meg mindent aznap este.

De a férfi folytatta a terápiát, amit évekkel korábban félbehagyott. A nő felhagyott azzal, hogy úgy tegyen, mintha a találkozói és a pihenése a végtelenségig várhatna.

Egy ideig megtalálták az egyensúlyt.

Amíg egy különösen nehéz váltás mindent újra próbára nem tett.

Valeria egy fiatalembert látott el, aki nem élte túl. Távozóban még mindig hallotta anyja könyörgését a folyosón.

A buszmegálló felé sétált.

Aztán megállt.

Percekkel később én is ugyanabban a bárban ültem.

Ezúttal felemelte a poharat.

3. RÉSZ

Az alkohol szaga már azelőtt elérte, hogy a széle az ajkához ért volna.

Valéria lehunyta a szemét.

Nem bulikra vagy élvezetekre gondoltam. Nem akartam többé azt a hangot hallani. Aludni akartam anélkül, hogy a műszakom minden percét újra átélném.

A telefon rezgett.

Ez egy üzenet volt Miklóstól.

„Most kimentem. Ha akarod, vacsorázhatunk. És ha nehéz napod volt, meg is hallgatlak.”

Valeria alig engedte le a kezét.

Volt valami, ami jobban megijesztette, mint az a csésze: leírni az igazságot, és megtudni, mit fog vele kezdeni.

Néhány másodpercig fontolgatta, hogy azt válaszolja-e, hogy alszik.

Ehelyett ezt írta:

„A bárban vagyok, ahol találkoztunk. Segítségre van szükségem. Mindjárt inni fogok.”

Miklós azonnal felhívott.

– Figyelek.

Sírni kezdett.

-Szégyellem magam.

– Nem kell most mindent elmagyaráznod nekem. Megkérhetnéd őket, hogy vigyék el a poharat, és menjenek valahova, ahol biztonságban érzed magad?

Valeria a pincérre nézett.

Intett neki.

– Vigyél magaddal, kérlek.

A szavak alig jöttek ki a torkán, de megértette.