„Táncolj velem, mint a férjem; van egy piros pont a homlokodon” – suttogta a maffiafőnöknek.
1. rész
— Ölelj át, mintha szeretnél: egy piros célpont van a homlokodon.
Valeria férje füléhez szorított ajkakkal ejtette ki ezeket a szavakat, miközben a vendégek tapsoltak, ami szeretetteljes gesztusnak tűnt.
Csak 2 órája voltak házasok.
Nem szerette. Reggel legszívesebben pofon vágta volna. Most pedig megpróbálta megakadályozni, hogy 300 ember előtt lelőjék.
Esteban Quintana nem szakította félbe a táncot.
Csak a kezének Valeria hátára gyakorolt nyomását változtatta meg.
— Honnan származik?
– Az ablakokból. Az utca túloldalán lévő épületből.
Közel vitte az arcát az övéhez. Az asztalok felől valaki fütyült, gratulálva az ifjú házasoknak.
Valeriának hányingere támadt.
A fogadást egy felújított régi haciendában tartották Tampico közelében. Orchidea-díszek, fehér kesztyűs pincérek és egy torta került a tortához, ami többe került, mint az autó, amivel az anyja iskolába vitte.
Az édesanyja 6 évvel ezelőtt meghalt.
Az apja épp csak átadta őt, hogy megmentse magát.
Anselmo Robles pénzt, ingatlant és fuvarozó cége egy részét veszítette a szerencsejáték és olyan kölcsönök miatt, amelyeket soha nem lett volna szabad felvennie. Amikor a hitelezők abbahagyták a hívogatását, és elkezdtek felbukkanni a házában, talált egy megoldást, amely semmilyen áldozatot nem követelt a részéről.
Add hozzá a lányát Esteban Quintanához.
A megállapodás Estebannak megfelelt: a Robles család továbbra is fenntartotta a kikötői bővítésüket elősegítő szerződéseket és üzleti kapcsolatokat. Cserébe Esteban vállalta, hogy átvállalja az adósságokat, és távol tartja Anselmót azoktól, akik keresték.
Valeria apja fenyegetéseinek nyomása alatt írta alá, melyeket úgy ismételgetett, mintha azok is az ő hibája lettek volna.
A szertartás alatt Anselmo megcsókolta a homlokát.
– Egyszer majd megérted, hogy ez volt a legjobb.
A nő hangoskodás nélkül válaszolt neki.
-Neked.
Esteban hallgatott.
Nem avatkozott közbe.
A fogadás alatt megkérte, hogy mosolyogjon.
– A bankszámlakivonatokkal együtt adták oda nekem – felelte. – Azt se várd, hogy szerelmesnek tűnök.
Sötét, nehezen olvasható szemeivel nézett rá.
– Apád sokkal rosszabb helyzetben hagyott volna.
– Attól, hogy vannak rosszabb férfiak is, még nem leszel jó ember.
Esteban nem vitatkozott. Karját nyújtotta, hogy fogadja a következő vendéget.
Családja vagyont gyűjtött az öbölben árut szállítva. Egy része dokumentumokban jelent meg; más részek hallgatás, vesztegetések és fegyveres emberek kíséretében keringtek. Esteban mindent olyan nyugalommal irányított, amit Valeria jobban nyugtalanított, mint bármilyen kiabálást.
Azonban jól táncolt.
Ez először feldühítette: úgy tűnt, még az éjszaka utolsó pillanata is az ő irányítása alatt áll.
Amíg meg nem látta, hogy a piros pötty lecsúszik az öltönye hajtókáján.
Először azt hitte, reflexből fakad. Aztán látta, hogy felmegy a nyakán, és megértette.
Mielőtt bármi másra gondolt volna, odalépett hozzá.
Most egy széles oszlop felé indultak el, továbbra is a zene ütemét követve.
– Ne engedj el – mormolta a lány.
– Nem terveztem, hogy megteszem.
Valeria érezte, hogy remegnek a térdei. A nyugalom, amivel beszélt, semmi köze nem volt ahhoz, ami a testében zajlott.
Esteban megfordult. Hagyta, hogy vezessék, és amikor már a pálya szélén jártak, meghúzta a kabátját.
A hangos zaj akkor hallatszott, amikor elérték az oszlop védelmét.
Egy váza szilánkokra tört ott, ahol másodpercekkel azelőtt álltak. Víz ömlött egy terítőre. A zene elhallgatott.
Esteban a testével betakarta Valeriát.
Megsérültél?
Megérintette a karjait, de képtelen volt azonnal válaszolni.
-Nem.
Tomás, a biztonsági szolgálat főnöke és a vőlegény, megjelent mellettük. Látta az üvegen a becsapódás mértékét, és elkezdte osztogatni az utasításokat.
A vendégeket elterelték az ablakoktól. Az udvarra vezető utat lezárták. Több őr jött ki, míg mások igyekeztek megfékezni a zűrzavart.
Valeria az ablakon lévő apró lyukra nézett.
Ez a pont meghaladta a férje felfogóképességét.
Esteban újra megkérdezte tőle, hogy jól van-e. Ezúttal a lány ránézett.
– Majd meghalok a félelemtől.
Nem próbálta meg kijavítani.
– Én is az lennék.
Ez volt az első őszinte mondat, amit egész nap hallott tőle.
Több perc telt el, mire Tomás megerősítette, hogy a támadó elhagyta az utca túloldalán lévő épületet. A fogadtatás a belső társalgóban összpontosult, távol az ablakoktól.
Esteban ismét a kezét nyújtotta neki.
– Együtt kell kimennünk.
Valeria az apjára pillantott, aki a többi vendég mögött rejtőzött. Nem is kereste őt.
Megfogta Esteban kezét.
A füléhez hajolt.
– Valaki pontosan tudta, mikor kezdünk el táncolni.
Körülnézett a szobában.
Az az ember, aki kifizette azt a golyót, most poharat emelhetne, hogy gratuláljon nekik.
2. rész
A pohárköszöntő erőltetett örömmel folytatódott, ami ijesztőbb volt, mint a kiabálások.
Néhány vendég kérte az autóját. Mások ülve maradtak, és arra vártak, hogy kiderüljön, ki is az aznap estére valójában a felelős.
Valeria a kezében tartotta a poharat anélkül, hogy meginné.
Esteban tekintete az asztalra szegeződött, amelyen Domingo Salcedo, a kikötői családok legidősebb társa ült. 78 évesen oxigént használt, és még mindig annyi befolyással bírt, hogy a gyanút háborúvá változtassa.
„Szerinted ő volt?” – kérdezte Valeria.
– Még mindig nem hiszek semmiben.
Körbejárta az asztalokat.
