„Taníts meg olvasni” – kérte a cowboy… Az első szó pedig, amit leírt, a nő neve volt.

Mateo a papírra nézett. Felismerte a már kiolvasható szavakat: „végleges áthelyezés”. Aztán meglátta a dátumot, és megértette, hogyan használták fel a régi keresztezett állatát. Mielőtt magyarázkodhatott volna, hangos csattanás rázta meg a karámokat. A több mint 30 állattal megrakott nyomókapu éppen leesett a felső zsanérjáról. Két munkás csapdába esett mögötte, Armando pedig rájuk kiáltott, hogy nyomják erősebben.

3. RÉSZ
—Senki ne lökdösődjön! —parancsolta Jacinta a kerítéstől.

A fa kapu ismét megbillent. Ha az alsó zsanér feladná, a munkásokra zuhanna, és a bikák a zsúfolt udvarra repülnének. Armando ragaszkodott hozzá, hogy kinyissa a visszavezető kaput, de Mateo látta, amit a pánik elhomályosított: a karám tele volt. Ha elengednék őket, az ellenkező irányban rohamot okozna.

„Három lovassal zárják el a bejáratot” – utasította Mateo. „Majd lassan engedjék el a nyomást. Hagyják, hogy az elöl lovas egyedül megtalálja az oldalsó kijáratot.”

Jacinta megbízott benne. Ezequiel és két cowboy nyugodt akadályt alkotott. Senki sem lengette a köteleket, és senki sem kiabált. Amikor néhány centit megmásztak, az elöl haladó ökör megfordult; a többiek sorban követték. 11 perc alatt átjutottak az átjárón. A munkások sértetlenül másztak át a kerítésen, és egyetlen állat sem sérült meg.

Mateo egy talpfával és egy lánccal erősítette meg az ajtót. A zsanér vizsgálatakor Jacinta valami felháborító dologra bukkant: Ezequiel háromszor is kérte a cseréjét, de Armando, aki apja halála előtt az anyagok beszerzéséért volt felelős, anélkül könyvelte el a költséget, hogy ténylegesen megvásárolta volna az alkatrészt. A nyugta La Noria főkönyveiben volt.

„És engem fogsz hibáztatni egy régi zsanérért is?” – tiltakozott Armando.

– Hibáztatlak, amiért újat kértél, és két embert hagytál hátra egy ronda darabbal.

Jacinta nem csinált belőle nagy ügyet. Lefényképezte a darabot, megtartotta a nyugtát, és megkérte a vezetőt, hogy írja le azoknak a nevét, akik tanúi voltak a kudarcnak. Megtanulta, hogy a bizonyítékok nélküli vádaskodás csak táplálja az olyan férfiakat, mint a bátyja.

Armando felhívta a városi rendőrséget, hogy állítsák le a rakodást, és bemutatta a szerződését. A rendőr ellenőrizte az állatok egészségügyi bizonyítványait, a márkajelzés regisztrációját és a vásárlási számlát: minden Mateo nevére szólt. Elmagyarázta, hogy egy vitatott magánokirat nem jogosít fel szarvasmarhák lefoglalására bírósági végzés nélkül. Feljelentést tett, és figyelmeztette mindkét férfit, hogy a konfliktust az illetékes hatóság előtt kell rendezni. Armandónak dühösen félre kellett állnia, miközben Mateo saját maga rakodott a bikáira. Ez nem volt végleges győzelem, de megakadályozta, hogy a fenyegetés valódi kifosztássá váljon.

A rakodási folyamat a 2. folyosón folytatódott. Alkonyatkor a személyzet átadta Mateónak az utolsó lapot, amelyen szerepelt a súly, a célállomás és a levonások. Jacinta már csak pár lépésnyire volt. Másodpercek alatt elolvashatta volna, de csendben maradt.

Mateo sorról sorra haladt. Felfedezett egy helytelen élelmiszer-kedvezményt, és kérte a javítását. Aztán fogta a tollat, és lassan, még mindig túl nagy betűkkel felírta: MATEO RÍOS. Többé nem húzott rá keresztet, és nem hagyta, hogy más döntsön helyette.

Jacinta érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de nem ment oda senkihez, és nem is mondta el nekik, mi történt. Mateo felnézett, találkozott a tekintetével, és tiszteletteljesen megérintette a kalapját. Ez az apró gesztus volt minden, amit megosztottak.

Két nappal később Jacinta jegyzetfüzet nélkül lovagolt Mateo házához. A férfit éppen nyeregjavítás közben találta.

– Nem marhákért vagy papírokért jöttem – mondta.

Letette a szerszámokat és várt.

–Valami konkrétat bíztál rám: a választás lehetőségét. Megígértem, hogy biztonságban tartom, és másodpercek alatt eltékozoltam, mert azt hittem, hogy azzal, hogy megvédelek, jogot adok rá. Ez nem tisztelet volt. Nem azt kérem, hogy azt mondd, rendben van; azért jöttem, hogy tudd, végre megértettem.

Máté hallgatott, miközben a szél megmozgatta a nyárfákat.

„Egy dologban igazad volt” – válaszolta végül. „Nem szégyenletes. De túl korán is igazad volt, mielőtt még készen álltam volna ellenőrizni. Armando mindenkinek elmondta, és senki sem változott velem. Húsz évig vártam a megvetésre. Sosem jött el.”

– Ez nem törli el, amit tettem.

– Nem. Ezek külön számlák.

Mateo ekkor két papírlapot vett elő egy fiókból. Az egyik Armando állítólagos szerződése volt; a másik egy nyugta 12 zsák ásványsóról, amit hónapokkal korábban vásárolt.

„Illettem egy keresztet erre a nyugtára.” Armando indigós papírral alátéttel rögzítette a szerződést. „Nézd meg a jeleket.”

Jacinta a lepedőket sorakoztatta az ablak előtt. A kereszt, az oldalán lévő folt, sőt még a törött ceruzavonás is megegyezett. A nyugtán szerepelt az üzlet sorszáma, a dátum és Celso Barragán, a zsákokat kipakoló alkalmazott aláírása. A szerződés megismételte a dátumot, de kimondta, hogy Mateo ugyanekkor átvette a pénzt Armando irodájában.

– Celso tanúskodhat arról, hogy hol voltál – mondta Jacinta.

– És megtartottam a cetlit, mert mindent megtartok, amit nem tudok elolvasni. Majdnem úrrá lett rajtam a zavar, de a megszokás talán megment.

Nem egyedül kellett Armandót szembesíteniük. Másnap mindkét dokumentumot – a zsanérról szóló elismervényt és a könyvelési könyveket – elvitték egy Nuevo Casas Grandes-i ügyvédhez. Az ügyvéd hitelesített másolatokat szerzett be az üzleti iratokról, és szakértői vizsgálatot kért. A keresztnyomat és a foltok bizonyították, hogy az oldalak átfedésben voltak. Celso vallomása szerint Armando személyesen kérte az indigós papírt, és hogy nem történt kölcsön vagy pénzátutalás.