Harper hadnagy eközben forrt a dühtől. Az irodájában fel-alá mászkált, ökölbe szorított kézzel. A büszkeségén esett csorba sokkal jobban fájt, mint a fizikai ütés, amit a padlón elszenvedett. Húsz perce volt hátra a délutáni eligazításig, és eltökélte, hogy pokollá teszi a lány életét. Olyan feladatokat fog neki adni, amikbe fizikailag és lelkileg is beleroppan.
Amikor azonban kilépett az ajtón, egyenesen a bázis parancsnokával, Stone ezredessel találta szembe magát.
– Harper hadnagy. Az irodámba. Most. – Az ezredes hangja nem tűrt ellentmondást.
Harper nyelt egyet, és követte felettesét. Amikor beléptek a tágas, faburkolatú irodába, a hadnagy majdnem földbe gyökerezett. A lány – az újonc – már ott ült az egyik kényelmes bőrfotelben, lábait lazán kinyújtva, kezében egy bögre kávéval. Amikor Harper belépett, még csak fel sem állt, hogy tisztelegjen.
– Mi folyik itt, ezredes úr? – kérdezte Harper, miközben az arca ismét vörösödni kezdett a dühtől. – Ez a nő… ez az újonc rátámadt egy felettes tisztjére! Hadbíróság elé kellene állítani!
Stone ezredes lassan leült az íróasztala mögé, összekulcsolta a kezét, és mélyen Harper szemébe nézett. – Üljön le, hadnagy. És vegyen vissza a hangjából.
Harper vonakodva helyet foglalt a lánnyal szemben, aki továbbra is rezzenéstelen arccal figyelte őt.
– Hadnagy, engedje meg, hogy bemutassam önnek Elena Vance főtörzsőrmestert – mondta Stone ezredes, és egy vastag aktát dobott az asztalra. – A Haditengerészet Különleges Műveleti Parancsnokságától érkezett.
Harper szája tátva maradt. – Főtörzsőrmester? Különleges műveletek? De hát… újoncként regisztrált a rendszerben!
– Ez az én utasításom volt – vágott közbe Vance főtörzsőrmester, hangja nyugodt, de jéghideg volt. Letette a kávéját, és egyenesen Harperre nézett. – Kíváncsi voltam, hogyan működik ez a szakasz, amikor azt hiszik, senki sem figyeli őket. Kíváncsi voltam a bázis moráljára, a fegyelemre, és legfőképpen… a vezetésre.
Stone ezredes bólintott. – A Felső Parancsnokság jelentéseket kapott arról, hogy az ön szakasza, Harper, bár fizikailag erős, morálisan és fegyelmileg szétesőben van. A zaklatások, a hatalommal való visszaélés és a toxikus légkör nem fér bele a tengerészgyalogság elveibe. Vance főtörzsőrmestert azért küldték ide, hogy felmérje a helyzetet, és átvegye a szakasz taktikai kiképzését a következő hat hétben.
Harper úgy érezte, mintha gyomron rúgták volna. – Átveszi… a szakaszomat? Ezredes úr, minden tisztelettel, ezek a fiúk harcosok. Nem fognak engedelmeskedni egy…
– Egy nőnek? – fejezte be a mondatot Elena, felhúzva a szemöldökét. – Ma a menzán nem úgy tűnt, mintha túl sok választásuk lett volna. Ön a földön feküdt, hadnagy. És ha egy éles bevetésen történik ez, a büszkesége nem csak az ön, hanem az egész osztaga életébe került volna.
– Elég volt – emelte fel a kezét Stone. – Harper hadnagy, mától fogva Vance főtörzsőrmester az önök vezető taktikai oktatója. Ön asszisztálni fog neki. Bármilyen parancsmegtagadás, vagy a korábbihoz hasonló viselkedés azonnali hadbírósági eljárást és lefokozást von maga után. Megértette?
Harper nyelt egy hatalmasat. Érezte, hogy a karrierje hajszálon függ. Dühösen, de kénytelen-kelletlen bólintott. – Igenis, uram. Megértettem.
Másnap hajnalban, még mielőtt a nap felkelt volna, a szakasz felsorakozott az udvaron. A hideg szél kegyetlenül fújt, a katonák dideregve álltak a vigyázzállásban. Harper hadnagy sápadtan, összeszorított fogakkal állt a sor szélén.
Néhány perccel később Elena lépett ki az épületből, de ezúttal nem az újoncok egyszerű, jelöletlen gyakorlóruhájában. A teljes harci felszerelését viselte, vállán a különleges alakulatok jelzésével, mellkasán a rangjelzésével. A léptei határozottak voltak, a jelenléte pedig olyan erőt sugárzott, amely azonnal elnémított minden suttogást.
Megállt a szakasz előtt, végignézett a férfiakon, akik közül sokan most döbbent tisztelettel pislogtak rá.
– Jó reggelt, tengerészgyalogosok! – kiáltotta, hangja élesen hasított át a hideg reggeli levegőn. – Jó reggelt, uram! – zúgta a szakasz.
– Az én nevem Vance főtörzsőrmester. A következő hat hétben elfelejtik mindazt, amit eddig a kényelemről, a hierarchiáról és a lazaságról gondoltak. Amit tegnap láttam a menzán, az egy bohózat volt. Önök nem egy egység. Önök egy csapat egyénieskedő, fegyelmezetlen újonc, akik azt hiszik, hogy az erő a hangoskodásban és a gyengébbek megalázásában rejlik.
Végigsétált a sorok között, minden katona szemébe belenézve. – A harctéren a golyót nem érdekli, kinek mekkora a szája. A harctéren csak az számít, hogy a melletted álló ember fedezi-e a hátadat. Ha az egység egyik fele retteg a másiktól, halottak vagytok. Mától kezdve nincsenek kivételezettek. Nincsenek „kiskirályok”. Egyetlen dolog van: a feladat.
Megállt Harper hadnagy előtt, aki görcsösen bámult maga elé. – Harper hadnagy csatlakozik önökhöz a kiképzésben. Ugyanazokat a feladatokat fogja elvégezni, mint a legutolsó közlegény. Ha ő elbukik, az egész szakasz büntetést kap. Ha valaki más elbukik, a hadnagy is büntetést kap. Mert a vezetés nem kiváltság, hanem felelősség.
A következő hetek valódi pokollá váltak a szakasz számára, de különösen Harper hadnagy számára. Elena nem csak beszélt; minden egyes gyakorlatot ő maga mutatott be, mielőtt a katonáktól megkövetelte volna. Legyen szó egy húsz kilométeres, teljes felszerelésben végrehajtott menetgyakorlatról a mocsárban, vagy éjszakai tájékozódásról az erdőben fegyvertűz-szimuláció közben, Vance főtörzsőrmester mindig az élen járt. Sosem izzadt, sosem panaszkodott, és a tekintete sosem veszítette el jéghideg fókuszát.
