Harper eleinte megpróbált lázadni. Megpróbálta szabotálni a parancsokat, vagy lassítani a tempót, hogy lejárassa Elenát. De a nő minden lépését előre látta. Nem kiabált vele, nem alázta meg a többiek előtt – csupán olyan szakmai fölénnyel utasította rendre, ami sokkal fájdalmasabb volt bármilyen szitkozódásnál. A szakasz többi tagja egyre inkább elfordult Harpertől, és lassan elkezdtek felnézni Elenára. Látták, hogy a nő nem azért bünteti őket, hogy élvezze a hatalmát, hanem azért, hogy túlélőket faragjon belőlük.
A hatodik hét végén a kiképzés záróakkordjaként egy éleslövészettel egybekötött, többnapos túlélési gyakorlat következett a bázistól száz kilométerre fekvő, zord hegyvidéki terepen. A feladat egyszerű volt, de kegyetlen: eljutni az „ellenséges” vonalak mögé, megmenteni egy szimulált túszt, és visszatérni a kimenekítési ponthoz, miközben az oktatók (akik az ellenséget játszották) folyamatosan vadásztak rájuk.
Az időjárás ellenük fordult. A második nap éjszakáján hatalmas vihar csapott le a hegyekre. A heves esőzés sártengerré változtatta a meredek lejtőket, a látótávolság pedig alig pár méterre csökkent. Elena a parancsnoki sátorból követte nyomon a csapat mozgását a GPS-jeladók alapján.
Hajnali kettőkor a rádió hirtelen recsegni kezdett. – Központ, itt az Alfa osztag! – hangzott egy kétségbeesett hang a statikus zörejek között. Harper hadnagy volt az. – Baleset történt! Ismétlem, baleset történt! A hegyoldal megcsúszott. Két emberünk lezuhant a szakadékba, én pedig… a lábam beszorult egy szikla alá! A sár folyamatosan csúszik lefelé! Segítségre van szükségünk!
Elena azonnal a térképhez lépett. A koordináták alapján a csapat egy rendkívül instabil, veszélyes szurdokba tévedt, ahol a heves esőzések miatt bármelyik pillanatban újabb sárlavina indulhatott meg. – Itt a Központ. Értettem, Alfa osztag. Maradjanak a helyükön, a mentőcsapat úton van.
Stone ezredes, aki szintén a sátorban volt, komoran rázta a fejét. – A helikopterek nem tudnak felszállni ebben a viharban. A földi egységeknek legalább három óra kell, mire gyalog elérik őket. Addigra a sár maga alá temetheti őket.
Elena habozás nélkül felkapta a rohamsisakját és a mászóköteleit. – Nincs három óránk, ezredes úr. Ismerem azt a terepet. Fél óra alatt odaérek a hegygerinc felől, és leereszkedem hozzájuk.
– Túl veszélyes, Vance! – tiltakozott Stone. – Egyedül a sötétben, sárlavina-veszélyben…
– Ők az én embereim, uram. Nem hagyom őket ott – válaszolta Elena határozottan, majd kilépett a viharba.
A szurdokban a helyzet kritikus volt. A jéghideg sár lassan, de biztosan folyt lefelé a meredek falakon, egyre közelebb kerülve Harperhez, akinek a jobb lába egy hatalmas, lezuhant kőtömb alá szorult. A két másik katona néhány méterrel lejjebb, egy keskeny perembe kapaszkodva lógott a semmi felett. A pánik egyre nőtt. Harper próbálta kiszabadítani magát, de a kő megmozdíthatatlan volt, ráadásul minden mozdulatra újabb sár zúdult a nyakukba.
– Itt fogunk meghalni… – nyögte az egyik katona a peremen, akinek már teljesen elgémberedtek az ujjai a hidegtől.
Harper lehunyta a szemét. Abban a pillanatban, a sötétség és a vihar közepén rájött, mennyire jelentéktelen az az arrogancia és gőg, amit hetekkel ezelőtt a menzán mutatott. Amikor szembenéz a halállal, senkit nem érdekel a rangja, vagy az, hogy kivel töröltette le a csizmáját. Csak az élet számít.
Hirtelen egy erős zseblámpa fénye vágott át a sötétségen fentről. – Senki ne mozogjon! – hallatszott egy éles, ismerős hang a szélvihar felett.
Elena volt az. A kötélen leereszkedve, a szakadó esőben úgy festett, mint valami őrangyal. A mozdulatai gyorsak, precízek és mentesek voltak minden félelemtől. Először a két peremen lógó katonához ereszkedett le. Villámgyorsan rögzítette a hevedereiket a fő tartókötélhez, majd megvárta, amíg felhúzzák magukat egy biztonságosabb sziklapárkányra.
Ezután Harperhez ereszkedett. A hadnagy arca sápadt volt, ajkai lilák a hidegtől. – Főtörzsőrmester… – suttogta remegő hangon. – Nem tudom megmozdítani. A kő… túl nehéz. Hagyjon itt, mentse a többieket. A hegyoldal bármelyik percben megindulhat.
Elena térdre ereszkedett a sárban, és egyenesen Harper szemébe nézett. A tekintetében nyoma sem volt a múltbéli konfliktusnak. Csak egy bajtársat látott. – Nem szokásom embereket hátrahagyni, hadnagy. Fogja meg ezt. – Egy acél feszítőrudat húzott elő a hátizsákjából, és beékelte a szikla alá. – Amikor hármat számolok, húzza ki a lábát, én pedig teljes erőből megemelem a követ. Értette?
Harper bólintott. – Egy… kettő… HÁROM!
Elena minden erejét beleadva feszült neki a rúdnak. Az izmai megfeszültek, a sárban csúszkáló csizmája stabil fogást keresett. A hatalmas sziklatömb lassan, borzalmas csikorgással megmozdult. Harper felüvöltött a fájdalomtól, de sikerült kirántania a lábát.
Abban a pillanatban egy tompa, mennydörgésszerű robaj hallatszott fentről. A hegyoldal megindult.
– Vigyázz! – kiáltotta Elena, és ahelyett, hogy maga menekült volna, rávetette magát Harperre, a teste pajzsként védte a férfit, miközben a sár- és kőzuhatag centiméterekkel mellettük dübörgött a mélybe.
Amikor a robajlás elült, mindketten sárral borítva, zihálva feküdtek a sziklapárkányon. Harper lassan felnézett a nőre, aki az életét kockáztatta érte. Azért az emberért, aki a legundorítóbban bánt vele.
– Miért csinálta? – kérdezte a hadnagy halkan, a könnyeivel küszködve.
