Tíz évig senki sem tudta megnevettetni a herceget – egészen addig, amíg egy szolgálólap egy ezüsttálcával le nem terített egy rablót.

Tíz évig senkinek sem sikerült megnevettetnie a herceget, mígnem egy szobalány egy ezüsttálcával leütött egy tolvajt.

1807 őszén a Santa Lucía Hacienda zenészekkel, gyertyatartókkal és csendben mozgó szolgákkal fogadta Valladolid legbefolyásosabb családjait. Clara Reyesnek, a 24 éves szobalánynak csak egy ezüsttálcával kellett átmennie a szobán, hat pohár puncsot kitöltenie, és máris láthatatlanná vált.

A terv akkor hiúsult meg, amikor egy álarcos vendég felkapott egy rubinvörös tubákszelencét az asztalról, és megpróbált átfurakodni a tömegen. Amikor elhaladt Clara mellett, megragadta a karját. A lány gondolkodás nélkül reagált: megfordult, és a tálcával a homlokához vágta.

A tolvaj a szőnyegre esett. A tálca besüllyedt a közepébe, és a szoba elcsendesedett.

Ekkor Don Sebastián de Villaseñor, Valdemora márki nevetésben tört ki.

Tíz éve már, hogy senki sem hallotta nevetni. Testvére, Julián halála óta Sebastián távolságtartó emberré vált, mindig sötét színekben öltözködött és egy fekete fabotra támaszkodott. Nevetése annyira megijesztette a vendégeket, hogy az egyik lakáj elejtett egy kancsót.

– Kisasszony – mondta a márki, még mindig elfojtva egy mosolyt –, az a tálca a dédnagyanyámé volt.

Klára elsápadt.

– Még mindig használta, Excellenciás uram?

– 53 évvel ezelőtt halt meg.

– Akkor bízom benne, hogy nem fog eljönni érte.

Sebastián úgy nézett rá, mintha egy második nap kelt volna fel a hacienda felett. Mellette Doña Beatriz Alcocer elrejtette a csodálkozást. Az intéző, Octavio Montalbán viszont elvörösödött.

„Ez a lány botrányt kavart” – jelentette ki. „Ki kell rúgni.”

– Megakadályozott egy rablást – felelte Sebastian.

Két szolga felemelte a tolvajt. Amikor levették a maszkját, Damián Paredesre bukkantak, egy hordárra, aki a birtok útjain dolgozott. Ruhája ujjáról egy mosolygó arcot formázó bronzgomb esett le.

Sebastian felvette. Az öröm eltűnt a szeméből.

– Zárd be Paredest a szerszámoskamrába, és értesítsd a bírót. Ma este senki sem hagyhatja el a birtokot.

Aztán Clarára nézett.

„Itt maradsz. Megdupláztad a pénzemet, elkaptad a tolvajomat, és megnevettetettél a tartomány fele előtt. Tudni akarom, hogy a három dolog közül melyik volt véletlen.”

–A tálca véletlen volt. Az ütés szándékos volt. Nem vagyok felelős a nevetéséért.

A márki ajkának sarka ismét elárulta.

Éjfélkor behívta a könyvtárba. Clara arra számított, hogy elveszíti az állását, de Sebastián megkérdezte tőle, mit vett észre. Emlékezett a narancssárga szappanra Damián kezén, a vöröses sárra a csizmáján és a gombra a maszkján.

Sebastian kinyitott egy fiókot, és kivett belőle egy másik ugyanolyan gombot.

„A Mosolygó Maszk Testvériségéhez tartozott” – magyarázta. „Gazdag fiatalemberek voltunk, akik a kegyetlenséget szórakozásnak nézték. Elhatároltam magam, de Julián lenyűgözni akarta őket. Egyik este színlelt vészhelyzetet rendeztek. Elloptak egy hintót, meggyújtottak egy megtévesztő lámpást a Barranco hídnál, és elvágták a gyeplőt. Julián meghalt. A kocsist, Abel Reyest hibáztatták.”

Clara úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

– Ő volt az apám.

Sebastian mozdulatlanul állt. Abel betegen és meggyalázva halt meg, és többször is azt hajtogatta, hogy a gyeplő sértetlen volt, amikor megvizsgálta a hintót, és hogy valaki utána kicserélte a lámpást. Senki sem hitt egy kocsisnak több úriember előtt.

– A fővárosban voltam – mondta Sebastian –. Azt mondták, hogy az apja ittasan vezetett.

– A hazugság mindig hintóval utazik. A szegények igazsága általában gyalog utazik.

A márki védekezés nélkül elfogadta az ütést. Aztán elé tette a leltárkönyveket.

„A tálcát, amit használt, kilenc évig tárolták, de a számlákon szerepelnek a polírozásáért járó havi kifizetések. Valaki ma este előhozta, hogy felhívja a figyelmemet az ellopott pénzre. Szükségem van valakire, aki megfigyeli, mit tanultak meg eltitkolni előlem az alkalmazottaim.”

Clarának vissza kellett volna utasítania. De ha a gomb tisztára moshatta volna apja nevét, akkor nem fog meghátrálni.

A következő héten a hacienda két életet élt. A láthatóban kirándulásokat, piknikeket és jótékonysági összejöveteleket tartottak. A titkosban Clara és Sebastián összehasonlították a kamra mögött vagy a szolgálati lépcső alatt lévő számlákat. Találtak kifizetéseket az elhagyatott házakba küldött szénért, csak papíron javított zárakat és három szállítólevelet, amelyeken ugyanaz a szállítólevél szerepelt.

Octavio minden szabálytalanságot a gondatlan szolgák hibáztatásával magyarázott.

– Mi, konyhalányok, még a törött edényeket is számoljuk – vágott vissza Clara egy reggel –, mert mások hibáiért minket számláznak ki. Furcsa, hogy egy vezető egész hordókat felejt el.

Sebastian nem beszélt a nevében. Hagyta, hogy mindenki hallja az érvelését. Clara nyugtalanul fedezte fel, hogy a tisztelet csábítóbb lehet, mint a hízelgés.

Az első fenyegetés egy zsák krumplin jelent meg: „Ne mondj semmit a tálcán lévő lánynak.”

A második egy levélben érkezett, amelyet Tomás, Clara öccse, egy pueblai nyomdainas küldött: „Kérdezz a porcelánkutyáról, különben a bátyád elveszíti a kezét.”

Sebastian lovasokat küldött Tomás védelmére. Aztán elvitte Clarát Julian régi szobájába, és megmutatta neki a vásáron vásárolt két porcelánkutyát. Az egyik még mindig a kandallópárkányon ült; a másik, akit Nevetőnek hívtak, a tragédia után eltűnt.

„Apám megtartott egy kék szalagot, amit a műlámpás mellett találtak” – emlékezett vissza Clara. „Tomás megtartotta az összes apróságot. Talán még mindig megvan.”

Sebastian Pueblába akart utazni, de Clara ellenkezett.

– Ha elmész, a felelős személy kitörölheti, ami itt maradt.