– Ne javítsd meg! – parancsolta Doña Jacinta. – Vannak olyan foltok, amelyek jobban elmondják az igazságot, mint a makulátlan ezüst.

A bíró nyilvánosan felmentette Abel Reyes nevét. Tomás visszatért Pueblából, és sírt, amikor látta, hogy apja nevét visszaállították a plébánia nyilvántartásában. Sebastián mindkettőjüktől bocsánatot kért, mindenféle mentség nélkül.

Clarától is bocsánatot kért, amiért megpróbálta irányítani az életét. Felajánlott neki egy független állást, amelyben egy iskola és egy munkáskórház könyvelését kezelné. A lány elfogadta az állást, de időt kért, mielőtt reagált volna a férfi érzéseire.

Sebastian beleegyezett.

Négy hónapig meghívás nélkül nem látogatta meg. Részt vett a megbeszéléseken, meghallgatta a döntéseit, és felhagyott a pénz használatával a bizalom helyettesítőjeként. Clara rájött, hogy nem akarja bezárni őt a saját világába, hanem inkább megtanulni belépni az övébe.

Egyik reggel megtalálta a tálcát az asztalán. Egy üzeneten ez állt: „Annak a nőnek, aki mindig pontosan célzott.”

Clara elvitte a Santa Lucía kertjébe, ahol Sebastián arisztokratikus lelkesedéssel pusztított néhány rózsabokrot.

– Ez a te családodhoz tartozik.

– Megváltoztattad a történetedet.

– Akkor akaszd fel a cselédek étkezőjében. Írd alá, egymás mellé Abel Reyes és Julián de Villaseñor nevét. És tiltsd meg nekik, hogy letöröljék a horpadást.

– Meg fog valósulni.

Clara letette a tálcát és megfogta a kezét.

– Most már van fizetésem, munkám, és a nevem tiszta. Az életem újra az enyém.

– Örülök – mondta Sebastian, bár remény remegett a hangjában.

–Ettől az ő kiválasztása veszélyesebb döntés lesz, nem kevésbé. De én akkor is őt választom.

Egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Megcsókolhatom őt?

„Talán. De ha újra parancsokat ad nekem kérdezés nélkül, akkor tudom, hol fog lógni a tálca.”

Sebastian nevetésére egy kertész elejtette a kosarat. Clara vele nevetett, mielőtt megkapta volna a csókját a reggeli fényben.

Hat hónappal később összeházasodtak a hacienda kápolnában. Clara továbbra is vezette az iskolát és a kórházat; Tomás egy kis nyomdát nyitott, Doña Beatriz pedig egy alapítványt vezetett, megtagadva, hogy valaha is bármelyik férfi eldönthesse, kihez kell feleségül mennie.

A tálca a munkások étkezdéjében maradt, nagy bemélyedését minden este gyertyafény világította meg. Alatta két különböző társadalmi osztályból származó férfi neve állt, akiket egy évtized alatt egyesített egy igazság.

Amikor Clara és Sebastián elmentek mellettük, eszükbe jutott, hogy a félelem talán az asztaluknál ül, de soha többé nem fogja életük hintóját vezetni. És a nevetés, amely betöltötte Santa Lucíát, már nem a bűntudathoz vagy a botrányhoz tartozott, hanem az igazságossághoz, a szeretethez és ahhoz a szabadsághoz, hogy egymást választották.