Tíz évig senki sem tudta megnevettetni a herceget – egészen addig, amíg egy szolgálólap egy ezüsttálcával le nem terített egy rablót.

– Akkor mondd el, mit javasolsz.

Ez volt az első alkalom, hogy egy befolyásos ember tervet kért tőle anélkül, hogy úgy tett volna, mintha már tudná a választ.

Clara elterjesztette a pletykát a szolgák között, hogy a porcelánkutya dokumentumokat rejteget. Azon az éjszakán egy férfi meglepte egy sötét folyosón, és megpróbálta elvenni a kulcsait. Clara megharapta a kezét, és könyökével bordáiba ütötte. Sebastian egy zseblámpával jelent meg. A támadó az esőben elmenekült, egy darab barna köpenyt hátrahagyva.

A márki utánafutott, és néhány pillanatra elhagyta a sétabotját. Nem tudta utolérni, de Clara rájött, hogy a sántítása kevésbé súlyos, mint azt mindenki gondolta.

– Futhatsz – mondta, miközben visszaadta.

– Fájdalommal és rövid távolságra.

– Miért hagyod, hogy azt higgyék, nem tudod megtenni?

– Julian halála után az emberek kevesebbet kérdezősködtek a gyászomról, amikor látták a sántításomat. Az együttérzést rejtekhelyül használtam.

Az erőfeszítés megtántorította. Clara támogatta.

– Ülj le, mielőtt egy márkit kell cipelnem a padlón.

Sebastian addig nevetett, amíg a kezét az oldalához nem emelte.

– Szándékosan csinálja ezt.

– Csak próbálom megakadályozni, hogy leessen.

Kezük továbbra is összekulcsolva maradt. Engedélyt kért, mielőtt megvizsgálta volna a támadó által Clara ujjain hagyott nyomokat. Ez az egyszerű gesztus lerombolta a védelmet, amelyet semmilyen cím nem tudott volna leküzdeni.

– Ne tegyél olyan ígéreteket, amelyeket a rangod nem enged meg, hogy betarts – suttogta.

– A rangom nem határoz meg mindent, ami vagyok.

– De mindent eldönthetsz velem kapcsolatban, ha hagyod.

Sebastian elengedte a kezét, megértette a figyelmeztetést.

Thomas két nappal később válaszolt. Biztonságban volt, és küldött egy falóvat, egy ezüst szegélyű kék ​​szalagot, valamint egy üzenetet az apjától: „Egy napon egy fontos embernek szüksége lesz az igazságra egy olyan valakitől, akit jelentéktelennek tartottak.”

A szalag Julián szobájában lévő csengőzsinórhoz tartozott. Csak valaki a haciendából használhatta a műlámpás tartására. A falovon egy gyerekes alak ült: egy barna köpenyes férfi mosolygó gombbal a kezében.

Sebastian megígérte, hogy újra megnyitja az ügyet, de előbb megkérdezte, hogy Clara engedélyezi-e Abel nevének használatát.

– Igen, egy feltétellel. Ne csinálj belőle lábjegyzetet a bátyád halálához. Az apám rosszul énekelt, túl sok chilit tett a pörköltbe, és hámfonallal javította meg a csuklómat. Ő is férfi volt, nem csak a vádlott kocsis.

– Teljes egészében emlékezni fognak rá.

Lehetetlen volt elrejteni köztük a közelséget. Egy délután a könyvtárban Sebastián Clara arcához simította a kezét, és várt. A lány az övéhez hajolt. A csók lassú volt, szinte kérdés. Clara most először képzelte el, hogy egy lány és egy márki közötti távolság áthidalható anélkül, hogy eltűnne útközben.

Octavio kopogás nélkül lépett be, és meglátta őket. Mielőtt elment, mosolyogva megemlítette, hogy a nyomdagép pengéi veszélyesek lehetnek a fiatal kezekre.

Félelem fogta el Sebastiant. Elrendelte, hogy Clarát egy őrzött házba küldjék, amíg az ügyet megoldják.

– Nem véd meg – tiltakozott a nő. – Azért próbál bebörtönözni, hogy ne kelljen rettegnie attól, hogy szüksége van a beleegyezésemre.

Azon az éjszakán Clara elhagyta Santa Lucíát, és visszatért a régi házba, ahol családja lakott, mielőtt kiutasították őket. A házvezetőnő, Doña Jacinta, átadott neki egy kulcsot, amelyet édesanyja évekkel korábban hagyott hátra.

„Védelmeznem kellett volna az apádat” – vallotta be. „Féltem, hogy elveszítem az állásomat. Ezen nem tudok változtatni, de abbahagyhatom a hallgatást.”

Egy pincében lévő ládában Clara javítási számlákat talált. Az egyik szerint Abel két nappal Julián halála előtt ellenőrizte a gyeplőt, a kantárt és a lámpást. Minden tökéletes állapotban volt. A dokumentumon két aláírás volt: Abel és Octavio Montalbán aláírása.

Hajnalban Clara visszatért a haciendába. Octaviót a könyvtárban találta két rendőr kíséretében.

„A lány ellopta az iratokat és elszökött” – mondta az adminisztrátor.

– Milyen érdekes – felelte Sebastian – Senki sem mondta neki, hogy a családja régi otthonába ment.

Octavio elvesztette a színét.

Clara belépett a nyugtával, a szalaggal és a rajzzal. Doña Beatriz egy levelet is mutatott, amelyben Octavio azzal fenyegetőzött, hogy felfedi apja adósságait, ha nem jelenti be Sebastiánnak az eljegyzését. Doña Jacinta bemutatta a hamisított leltárokat. Végül Damián Paredes, akit a bíró kihallgatott, bevallotta, hogy Octavio fizetett neki a tubákszelencé ellopásáért és a gomb otthagyásáért.

– Julian fel akart jelenteni minket – tört ki Octavio. – A Testvériség csak meg akarta ijeszteni, de ennek a bolondnak lelkiismeret-furdalása lett. Neki is nevetnie kellett volna, mint nekünk, többieknek.

Csend telepedett a szobára. Sebastian lehunyta a szemét, megbántotta az igazság.

Klára mellette állt.

– Nézd csak! – gúnyolódott Octavio. – Azt hiszi, hogy a veled töltött idő márkinővé teszi.

– Nem – felelte Clara –, ettől én is tanú leszek.

Sebastian halkan, keserűen felnevetett.

– Tíz évig azt hittem, hogy az a nevetés ahhoz az éjszakához tartozik, amikor a bátyám meghalt. Arra akartál használni, hogy megfélemlíts. Clara visszaadta nekem bizonyítékként, hogy még élek.

A végrehajtók lopás, fenyegetés és az igazságszolgáltatás akadályozása miatt őrizetbe vették Octaviót. Miközben az ajtóval küzdött, nekiment egy asztalnak. A behorpadt tálca majdnem leesett, de Clara elkapta.