Elias Lilyt cipelve, aki immár megtisztálkodva és katonai dzsekibe burkolózva sétált a kúria felé. Csak vizet és néhány holmit szeretett volna hozni, de Sarah elfogta, mielőtt belépett volna az előcsarnokba.

„Kifelé! Megmondtam, hogy ne hozd be azt a mocskot a házamba!”

Emelkedő hangja azonnal magára vonta a vendégek figyelmét. Ahelyett, hogy lehalkította volna a hangját, Sarah láthatóan örült a közönségnek, és úgy kezdte bemutatni a testvérét, mint egy sikertelen veteránt, aki abban a reményben tért vissza, hogy megélhet abból a vagyonból, amelyet állítólag maga gyűjtött össze.

Elias óvatosan letette Lilyt egy verandaszékre, mielőtt a sporttáskájáért nyúlt. Sarah először azt kapta fel, és a kocsifelhajtó sáros részébe dobta, szétszórva a ruháit és egy kis famadarat, amelyet Lilynek faragott a külföldi tartózkodása utolsó hónapjaiban.

„A bátyám, a nagy hős. Tíz év múlva ezzel tér haza.”

Több vendég is nevetett.

„Azt várja el, hogy támogassam, mert úgy tűnik, az egyenruha viselése azt jelenti, hogy mi, többiek, tartozunk neki valamivel.”

A polgármester is csatlakozott Eliashoz, és elmondta, hogy Ravenwood megváltozott, és már nincs helye azoknak az embereknek, akik semmit sem tettek hozzá a jólétéhez. Szerinte a város a vállalkozóké, a befektetőké és a vagyonteremtésre képes embereké, nem pedig a veteránoké, akik egy másik korszak eredményeihez ragaszkodnak.

„Senki vagy itt, Thorne. Hallgass a húgodra, és lépj tovább, mielőtt ebből jogi probléma lesz.”

Elias körülnézett a Sarah mellett nevetgélő embereken. Néhány órával korábban talán négyszemközt fontolgatta volna az ügy megoldását, de most Sarah szándékosan megalázta őt és Lilyt pontosan azok előtt, akik támogatták a terjeszkedési terveit.

– Tényleg ezt akarod, Sára?

A bejárati kapu felé mutatott.

„Pontosan ezt akarom. Vidd a lányodat, vidd a szánalmas táskádat, és tűnj el a birtokomról!”

Elias nem vitatkozott.

Belelépett a sárba, felvette a famadarat, gondosan megtörölte az ingujjával, majd visszaadta Lilynek. Aztán visszavette a telefonját, miközben Sarah tovább szórakoztatta a vendégeit.

„A felderítés befejeződött. Hozza magával az okiratokat és a tulajdonjogot igazoló dokumentumokat.”

Sára nevetett, amikor meghallotta.

„Hívod a katonatársaidat, hogy megmentsenek?”

Elias visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.

“Nem.”

A kúria felé nézett, majd a kertek és a mögöttük elterülő földek felé.

„Felhívom azokat, akik tudják, hogy kié ez a hely valójában.”

Sarah mosolya kissé elhalványult, de a polgármester ismét nevetett, és biztosította, hogy Elias csak blöfföl. Végül is Ravenwoodban mindenki tudta, hogy Sarah irányítja a Thorne Manort, és éveken át úgy tüntette fel magát, mint a város átalakulásának mögött álló nőt.

Amit egyikük sem tudott, az az volt, hogy Elias a tengerentúlon töltött éveit nem csak a hadsereg fizetésének felszedésével töltötte. Miután leszerelt a frontvonalban, stratégiai biztonsági tanácsadóként dolgozott, és a keresetének nagy részét egy magántrösztön keresztül fektette be.

A vagyonkezelői alap csendben nehéz helyzetben lévő földeket vásárolt, adósságokat fedezett el, és többségi tulajdonrészt szerzett Ravenwood-szerte ingatlanokban.

Sarah éveket töltött azzal, hogy hírnevét építette a birtokokhoz kapcsolódó földeken.

Még a Thorne-kúria sem volt jogilag az övé.

Néhány perccel később a távoli motorzúgás zavarta meg a kerti ünnepséget. Öt fekete terepjáró bukkant fel a kapun túl, és lassan elindultak a kavicsos kocsifelhajtón.

A nevetés Sarah körül eltűnt. Elias a karjába emelte Lilyt.

„Azt akartad, hogy elmenjek a birtokodról.”

Figyelte a közeledő járműveket.

„Most majd kiderítjük, hogy kié a tulajdon.”

3. RÉSZ: A Birodalom mögött rejlő tettek
Öt fekete terepjáró gurult lassan fel a kocsifelhajtón, és állt meg a Thorne Manor előtt, azonnal megváltoztatva Sarah összejövetelének hangulatát. A befektetők, akik percekkel korábban még Eliason nevettek, elhallgattak, miközben a polgármester leengedte a poharát, és figyelte, ahogy több elegánsan öltözött férfi száll ki a járművekből.

Az első Julian Vance volt, egy neves ingatlanügyvéd, akit Sarah azonnal felismert, mert részt vett a Grand Resort projektjét övező megbeszéléseken. Üdvözlő mosollyal sietett le a lépcsőn, nyilvánvalóan feltételezve, hogy Julian Vance váratlan érkezésének köze van a bejelenteni kívánt fejlesztéshez.

„Mr. Vance! Csak jövő hétre számítottam önre. Van valami probléma az engedélyekkel?”

Julian alig vett tudomást róla. Egy fém aktatáskával a kezében egyenesen Elias felé indult, és azzal a félreérthetetlen tisztelettel állt meg előtte, mint aki egy ügyféllel találkozik, nem pedig egy nincstelen veteránnal.

„Thorne kapitány. Minden lezárult. Értesítettük a szükséges feleket.”

Sára mosolya eltűnt.

„Mi lett pontosan véglegesítve?”

Julian kinyitotta az aktatáskát, és elővett belőle néhány mappát, amelyek okiratokat, bérleti szerződéseket, földhivatali nyilvántartásokat és céges dokumentumokat tartalmaztak. Elmagyarázta, hogy Sarah évekig félreértette a Thorne-kúria és a környező birtokok nagy részének tulajdonszerkezetét.

Apjuk halála után Sarah értékes vagyontárgyakat örökölt a birtokon belül, és továbbra is birtokba vehette a birtokot. Maga a föld azonban fokozatosan egy magánbirtok részévé vált, amelyet Elias évekkel korábban csendben létrehozott befektetéseinek köszönhetően irányítottak.

„Ez lehetetlen. Én fizettem ezt az ingatlant.”

„A használatbavételi szerződés értelmében kezelési díjat fizettél.”

Sarah Julianra meredt, mielőtt Eliashoz fordult.

“Te?”

Elias soha nem mesélt a nővérének arról, hogy mi történt anyagilag katonai pályafutása utolsó éveiben. Munkája végül stratégiai tanácsadással bővült, ahol magán biztonsági szervezeteknek és nemzetközi befektetési csoportoknak adott tanácsokat, és ahelyett, hogy elárulta volna a megkeresett pénzt, csendben befektette azt.