„Muszáj odamennünk?”
“Nem.”
Megszorította a kezét.
„Soha többé nem kell oda mennünk.”
Néhány héttel később Elias lebontatta a fészert.
Nem épített helyette egy másik épületet. Ehelyett Lilyvel egy kis kertet ültettek oda, és Lily maga választotta ki az összes virágot.
Tavaszra a föld, amely egykor gyermekkora legrosszabb időszakát jelentette, új hajtásokkal borult be.
Sarah azt hitte, hogy Elias szegény katonaként tér vissza Ravenwoodba, semmije sincs, csak egy régi egyenruhája és egy ütött-kopott táskája. A polgármester senkinek nevezte, a gazdag idegenek pedig kinevették, miközben a nővére elküldte őt minden olyan birtokról, amelyről azt hitte, hogy az övé.
Félreértették őt, mert a látszat alapján mérték a hatalmat.
Elias másképp mérte fel.
Az egyenruhában töltött évek megtanították neki, hogy a tekintély keveset ér felelősség nélkül, az apaság pedig arra, hogy valakinek a védelme néha azt jelenti, hogy el kell távolodnia azoktól az emberektől, akikről valaha azt hitte, hogy megbízhat bennük.
A vagyonát felhasználhatta volna arra, hogy megbüntesse azokat, akik megalázták.
Ehelyett arra használta, hogy valami jobbat építsen Lilynek.
És amikor végre abbahagyta az engedélykéréseket, mielőtt kinyitotta volna a hűtőszekrényt, Elias tudta, hogy ez fontosabb, mint Ravenwood minden egyes holdjának a birtoklása.
