1. RÉSZ

„Tíz perccel azelőtt hozták be a válási papírokat, hogy betörték a koponyámat, miközben a halál előszobájában várakoztam.” Ez a sima és egyszerű igazság, és ha valaki ezt mondta volna nekem, azt hittem volna, hogy egy olcsó szappanopera forgatókönyve, de velem megtörtént.

A műtét előtti részleg egyáltalán nem hasonlít ahhoz, amit a tévéműsorokban vagy a filmekben látunk. Nem egy halvány világítású szoba, ahol a monitorok ritmikusan és nyugtatóan sípolnak. Egyfajta hideg előszoba az élet és a teljes üresség között. Egy keskeny, nagyon hosszú folyosó, a falak mentén hordágyak sorakoznak. Rajtuk fekszenek az emberek, akiket fél, egy vagy három óra múlva átvezetnek azokon a nehéz, fehér, lengőajtókon, amelyeken sokan soha nem térnek vissza. A fény itt egyenletes, steril, könyörtelen. Nem vet árnyékot. A fehér fénycső miatt mindenki arca ugyanolyan földszínű, mintha már félúton járna a túlvilágon.

Mindannyian ugyanolyan sebészeti köpenyeket viseltünk – vékonyakat, szinte átlátszóakat, nevetséges fűzőkkel, amelyek fedetlenül hagyták a hátunkat. Mindannyiunkon egyforma papírsapkák voltak, amelyek alatt a hajunk, a félelmünk és a kilétünk rejtőzött. A hátsó falon pedig egy nagy, piros számokkal ellátott elektronikus óra lógott. Egy óra, ami úgy nézett ki, mint egy időzített bomba. Mindenki ezeket a számokat bámulta.

Reggel 7:20-kor hoztak le erre a folyosóra. A koponyaműtétem, egy rendkívül magas kockázatú beavatkozás, amit Monterreyben senki sem akart elvégezni, pontosan 9-re volt ütemezve.

A feleségem, Lorena, 7:45-kor érkezett meg. Valahogy sikerült meggyőznie – vagyis inkább megvesztegetnie – az ügyeletes nővért, hogy engedje be erre a tiltott területre. Lorena mindig is tudta, hogyan kell alkudni, hogyan kell helyesen kijátszani a lapjait. Drága kasmírkabátjába burkolózva közeledett az ágyamhoz, dizájner kézitáskája a vállán lógott, haja tökéletesen kiegyenesedett. Frissen főzött americano és kedvenc francia parfümje illata áradt belőle. Ez volt az első igazi életszag, a külvilág illata, amit az idegsebészeti osztályon töltött két hetem alatt megéreztem, ahol minden klórtól, erős gyógyszerektől és mások izzadságszagától áradt.

Amikor megláttam, fény töltött el. Őszintén és őszintén boldog volt. Ott fekve, teljesen sebezhetően, felnéztem rá, és azt gondoltam: „Eljött. Mindennek ellenére odajött, hogy megfogja a kezem, mielőtt elaltattak.”

De nem ült a hordágy szélére. Még a finom bőrkesztyűjét sem vette le. Egyszerűen lecipzározta a dizájner kézitáskáját, elővett egy vékony műanyag mappát, kivett belőle néhány kifogástalanul nyomtatott lapot, és a lábam elé dobta, közvetlenül a lábamat borító vékony kórházi lepedőre. A papírok kicsit megcsúsztak. A legfelső lepedő ferdén esett le.

– Pablo, írd alá, amint visszanyeri az eszméletét – mondta nyugodt, tökéletesen modulált hangon, remegés nélkül. – Már mindent hitelesítettem az ügyvéddel. Nem lesz semmi probléma.

Rápillantottam a papírokra. Mi ez? Bár legbelül már mindent értettem. Válás közös megegyezéssel, vagyonelkülönítés és minden pénzügyi követelésről való lemondás.

Rám meredt. Nem volt harag, szomorúság, egyetlen könnycsepp sem tökéletesen szegélyezett szemében. Csak hideg, számító fáradtság látszott.

– Pablo, kérlek, érts meg. 37 éves vagyok. Nincsenek meg az érzelmi erőforrásaim, sem az elhivatottságom ahhoz, hogy egy fogyatékkal élő férfi mellett üljek. Nem azért vállaltam el a pelenkázást, sem azért, hogy életem végéig kerekesszéket toljak. Sajnálom.

Megfordult és elsétált. Drága magassarkúi kopogása visszhangzott a folyosó csempéin: pontosan tizenkét lépésnyire volt a fehér ajtótól. Figyeltem, ahogy elmegy, és észrevettem, hogy egy pillanatra habozott a kijáratnál. A mai napig nem tudom, miért tette. Talán keresztényi bűntudat hasított belé, vagy talán csak a pénztárcáját ellenőrizte, hogy nem felejtette-e el a luxus terepjárója kulcsait. Aztán történt valami, amire soha nem számítottam volna magamtól.

Nem sírtam. Nem átkoztam rá. Nem estem kétségbe, és nem könyörögtem neki, hogy maradjon. Nevettem.

Egy nevetés tört fel valahol a torkomban, száraz, durva és rekedtes. Ott feküdtem, egy hülye papírkalapban, egy órányira attól, hogy fűrésszel felnyissák a koponyámat. Előző nap a sebész őszintén azt mondta, hogy 20% az esélye annak, hogy nem ébredek fel, vagy vegetatív állapotban végzem. És alig egy perccel azelőtt, hogy bepillantottam volna ebbe a mélységbe, a szeretett nő hozta nekem a válási papírokat. Soha 45 év alatt nem volt még ilyen tragikus, komikus és abszurd helyzet.

Jobbra fordítottam a fejem. Úgy hetven centiméterre tőlem, a szomszédos priccsen egy nő ült. Körülbelül ötven éves lehetett. A haja gondosan egy olyan nevetséges sapka alá volt tűzve, mint az enyém. Teljesen mozdulatlan volt, és lenyűgöző nyugalommal bámulta a mennyezetet, de az arckifejezéséből ítélve minden szót hallott. Igen, sőt, az egész folyosó hallotta.

Megköszörültem a torkom, és a profilját nézve azt mondtam:

– Asszonyom, ha ma nem vágják ki az agyam felét, és sikerül élve kijutnom ebből, esküszöm, feleségül megyek. Elfogadja?

El sem hiszed, mi fog történni…

2. RÉSZ

A szomszédos ágyon fekvő nő lassan felém fordította a fejét. Meglepően nyugodt, mély tekintete volt, olyan valaki tekintete, aki már mindent látott ebben az életben. Tetőtől talpig végigmért, halványan elmosolyodott a szája sarkában, olyan nyugalommal, amitől a csontjaimig megdermedtem, majd így válaszolt:

—Elfogadom.

Pár másodperc múlva egy nővérke rohant az ágyunkhoz. Fölém hajolt, hogy ellenőrizze a karjaimban lévő infúziós kanülöket, majd hirtelen a fülembe súgta, gyorsan és egyfajta tiszteletteljes rémülettel: