A sors fintoraként egy helyre ütemeztek minket, mivel a mi kaliberű műtéteket csak ugyanaz az elit aneszteziológusokból álló csapat végezte. Saját tanítványa, Dr. Elias, az a fiatalember, akit ő maga tanított meg a szikét stabilan tartani, fogta megműteni. Ugyanazon a napon először a tanára koponyáját nyitotta fel, majd az enyémet.

Először Anát vitték el. A hordágya elhaladt az enyém mellett, két nővér tolta. Sikerült mondanom neki valamit, próbálva bátornak tűnni:

– Ne hátrálj meg.

Ő, képtelen volt megmozdítani a nyakát, de halvány mosollyal az arcán, így válaszolt:

– Viszlát a túloldalon, Pablo.

Négy órával később felvettek. A műtét majdnem kilenc órán át tartott. Semmire sem emlékszem a folyamatból, csak az aneszteziológus távoli hangjára, aki azt mondja: „Mérnök úr, gondoljon ki valami szépet. Rajta.”

Az intenzív osztályon ébredtem. Az első érzés egy vad, gyötrő fájdalom volt a tarkómban, mintha kalapáccsal ütöttek volna meg, és egy csövet nyomtak volna le a torkomba. A második érzés maga volt a csoda: mozgatni tudtam az ujjaimat és a lábujjaimat. Nem bénultam meg. Éltem. A nővér odajött, óvatosan kivette a csövet, adott egy filctollat ​​és egy táblát. Görbe, remegő betűkkel csak egyetlen mondatot írtam: „Ana él?”

A nővér meglepetten felvonta a szemöldökét, gyengéden elmosolyodott, és bólintott.

–A szomszéd fülkében van. Komoly, de stabil az állapota.

Öt nap után átköltöztettek minket egy normál kórterembe, normál szobákba. A koponyametszés után a legnagyobb kín az, ha az agyadat arra kényszeríted, hogy emlékezzen arra, hogyan irányítsa a testedet. A koordináció felborul, az egyensúly nem létezik. Meg kell tanulnod úgy járni, mint egy egyévesnek. A hetedik napon összeszedtem a bátorságomat, kimentem a folyosóra, magammal húzva a kórházi papucsomat, fehér ujjperceimmel kapaszkodva a falba. Tíz métert mentem, majd megálltam, erősen izzadva, hogy levegőt vegyek.

Abban a pillanatban kinyílt a szomszéd szoba ajtaja. Ana lassan kijött. Egy hatalmas gézkötés volt a feje körül. Úgy kapaszkodott a falon lévő korlátba, mintha mentőöv lenne. Egymásra néztünk.

– Szia – mondtam rekedt hangon.

– Én is szia, vőlegényem – felelte. Hangja csak halk suttogás volt, de megőrizte azt a cukkoló, meglepően békés hangnemét.

Így hát elkezdtünk sétálni. Minden nap ezen a folyosón sétáltunk. Három hétig oda-vissza mentünk. Húsz méter oda, húsz méter vissza. Úgy néztünk ki, mint két elgyötört öregember. De ez alatt a három hét alatt sokkal többet beszéltem vele, mint a feleségemmel, Lorenával az elmúlt öt évben. Nem a nyomorúságunkról vagy a daganatainkról beszéltünk. Az életről beszélgettünk. Elmeséltem neki, hogyan kell elvégezni a szerkezeti számításokat egy jó alaphoz, hogyan kell betont önteni egy monterrey-i nyár közepén, hogy ne repedjen meg, meséltem neki az építőmunkásaimról, a gátnál való horgászatról. Úgy hallgatott rám, mintha verseket szavalnék.

Mesélt a hideg városban töltött gyermekkoráról, arról, amikor először tartott a kezében egy gyermek szívét, és arról, hogyan remegtek a térdei. Elmondta, hogy a férje nyolc évvel korábban elhagyta. Magas rangú vezető volt. Egy nap összepakolt, és azt mondta: „Ana, nem bírom tovább. Hazajössz, és halál, vér szagát érzed, egy kórház tragédiáját. Nem bírom így tovább. Utazni akarok, étterembe járni, boldog lenni.” Nem könyörgött neki. Az életét mások gyermekei megmentésével töltötte, de a saját házasságát nem tudta megmenteni. Attól a naptól kezdve a munkájába vetette magát.

Egyik délután, miközben a kórház ablaka előtti padon pihentünk és a városi forgalmat néztük, mondott nekem valamit, amitől összetört a szívem:

„Tudod, Pablo? Tizenöt évet töltöttem azzal, hogy emberek agyában kutakodjak. Ismerek minden egyes barázdát, minden artériát, minden lebenyet. De Istenre esküszöm, még mindig nem értem, hogy az agy melyik átkozott részében rejtőzik a tudat, és miért van jelen egyes emberekben, míg másokban csak egy fekete lyuk és egy abszolút űr van.”

Három nappal előtte engedtek ki. Taxival mentem vissza a San Pedró-i lakásomba. Ahogy kinyitottam az ajtót, visszhangot hallottam lépteimtől. Lorena mindent elvitt. Dizájner bútorokat, az óriástelevíziókat, a holmijait, az értékeimet. Még az olasz kávéfőzőt is kitépte a konyhából. Az üres nappali közepén álltam, a drága kanapék lábainak a fa padlón hagyott nyomait bámultam, és éreztem, ahogy a kétségbeesés hulláma öntött el.

Nem volt dolgom. Nem volt pénzem. A feleségem vakon kirabolt. Nem tudtam vezetni, nem tudtam fizikailag dolgozni. Egy senki voltam. Haszontalan. Lerogytam az egyetlen régi kanapéra, amit otthagyott, és két teljes napig ott is maradtam. Csak azért keltem fel, hogy igyak egy kis csapvizet. Sajnáltam magam, egy undorító és ízletes szánalmat, amit csak egy megtört ember ismerhet igazán.

A harmadik napon, délután megszólalt a mobilom. Egy ismeretlen szám.

– Pablo, Ana vagyok – hallottam a tiszta, határozott hangját. – Holnap kiengednek.

– Gratulálok – válaszoltam rekedt, lehangoló hangon.

Csend volt. Nem kérdezte meg, hogy érzem magam. Nem sajnált. Nem veregette meg a vállamat távolról.

– Szóval, Pablo, gondoltál már arra, hogy a fenébe szerezzük vissza a kotrógépeidet és a cégedet, vagy csak ott fogsz állni és sírni?

Ez az átkozott kérdés úgy hasított belém, mint egy áramütés. Nem adott engedélyt arra, hogy a történet áldozata legyek. Parancsot adott. Célt adott.