– Még nem – mondtam, és hirtelen leültem a kanapéra.
–Tökéletes. Akkor holnap értem jössz a kórházban, és elkezdjük kidolgozni a tervet. Ja, és már beszéltem az orvosoddal. Most már vezethetsz, lassan, de igen.
Másnap elmentem érte. A kórház főlépcsőjén jött ki. Az egész osztály lejött, hogy elbúcsúztassa: orvosok, ápolók, ápolók, takarítószemélyzet. Nem volt hangos taps, csak néma alakzatban álltak, teljes tisztelettel adózva az orvostudomány legendájának. Ana a napszemüvege mögött sírt. Beszállt az autómba, és elhajtottunk az üres házamhoz.
És attól a naptól kezdve egy olyan történet vette kezdetét, amit még én is alig hiszem el. A négy hónapos rehabilitációm egy háborús szobává és egy vizsgálószobává változott. Rengeteg szabadidőm volt, és egy csodával határos módon újjáépített agyam, amely minden számra, minden szerződésre és minden sorozatszámra emlékezett. Elkezdtem ásni. Doña Carmelitát kerestem, az élethosszig tartó könyvelőmet, akit Víctor hat hónappal korábban érzéketlenül kirúgott. Adott nekem egy USB-meghajtót, amelyen a tényleges könyvelési könyvek másolatai voltak, bizonyítva a pénzeszközök sikkasztását, és azt, hogy Víctor hogyan számlázta a munkámat a fedőcégein keresztül.
Aztán jött a mesterhúzás. Emlékeztem, hogy három évvel korábban, miután elegünk lett a dízellopásból, rejtett GPS-követő rendszereket szereltünk fel az összes nehézgépünkre. Víctor reménytelenül értett a technológiához; soha nem emlékezett rá, és én voltam az egyetlen, aki ismerte a szerverjelszavakat. Megnyitottam a rendszert. Ott voltak. A kotrógépeim, a darumaim, büntetlenül dolgoztak Víctor új lakóépület-fejlesztésein.
Ana a hálás pácienseiből álló kapcsolatait felhasználva szerzett nekem egy ügyvédet, egy lány férjét, akinek megmentette az életét. Egy vállalati peres ügyvédet, egy tárgyalótermi cápát. Meglátta az összeállított aktámat, füttyentett egyet, és azt mondta: „Mérnök úr, ezekkel a papírokkal nem hagyjuk önt semmivel; ha nem ad vissza mindent, akkor Apodaca börtönébe zárom vállalati csalás és bűnszövetkezet miatt.”
A perek egy évig és két hónapig tartottak. Víctor undorító volt a bíróságon. Negyvenezer pesót érő öltönyökben érkezett, és teli torokból kiabálta, hogy „meg kellett mentenie” a céget, mert én egy „értelmi fogyatékos” ember lettem, aki nem tud összeadni kettő meg kettőt. Undorodva nézett rám. Én pedig ránéztem, és furcsa módon már semmit sem éreztem. Még haragot sem. Megértettem, hogy az olyan söpredék, mint ő, soha nem tekinti magát gazembernek; az ő rothadt elméjében minden jogos. Azt mondogatta magának, hogy a nagy hal megeszi a kis halat.
De a bíróságon cafatokra szaggattuk. A berendezésbérleti szerződéseket semmisnek nyilvánították a kapcsolódó felek közötti csalás miatt. A kereskedelmi bíróság bírája elrendelte az összes nehézgép óvintézkedésként történő lefoglalását és azonnali visszaszolgáltatását, valamint jelentős kártérítést. Amikor látta, hogy a bűncselekmény miatti elfogatóparancs küszöbön áll, Víctor gyáva módon összeomlott. Sírva könyörgött a kártérítésért. Visszaadta az összes berendezést, és az utolsó fillérig visszafizette az ellopott összeget.
Azon a napon, amikor a pénz megérkezett a régi cégem számlájára, első dolgom volt, hogy átutaltam a hátralékot, pesónként, plusz a törvényes kamatokat, minden egyes kőművesemnek és gépkezelőmnek.
Ugyanazon az estén megszólalt a csengő. Don Miguel volt az, a művezetőm. Cementtel teli munkásbakancsot és munkáskabátot viselt. A férfi, egy kemény, északról származó öreg fickó, csendben lépett be a folyosóra. Egy nehéz zacskót tett az asztalra. Bent két üveg kézműves mezcal csilingelt, és egy hatalmas csomag jó minőségű barbacoa és chicharrón hevert.
– Pablo mérnök… köszönöm. Őszintén szólva, a fiúk és én már elvesztettük a reményt.
Csak ennyit mondott. A vidéki emberek, akik a napon törik a hátukat, nem tudják, hogyan kell elegáns beszédeket tartani vagy ölelkezni, de ezek a szavak, és az a mezcal, többet értek bármilyen díjnál vagy nyilvános elismerésnél.
Anával másfél évvel a kórházból való távozásunk után házasodtunk össze. Elmentünk a város anyakönyvi hivatalába, csendben aláírtuk a házasságot, ünnepség, fehér ruha és képmutató vendégek nélkül.
Ana már nem operál. Fizikailag már nem bírja ki, hogy nyolc órát álljon egy mikroszkóppal a kezében. Ez volt a legnagyobb tragédiája, amit sok éjszakán át némán gyászolt a mellkasomhoz szorítva. De mint igazi harcos, nem adta fel. Professzorként csatlakozott az orvosi egyetemhez. Ma neuroanatómiát tanít, az állam legösszetettebb eseteit vezeti, és fiatal rezidenseket képez. Mindig határozottan mondja nekik: “Már nem fogom a szikét a kezemben, hanem azok kezét kovácsolom, akik megmentik a gyermekeiteket.”
Eladtam a nehézgépek nagy részét. Rájöttem, hogy nem ugrálhatok tovább az árkokban a 40 fokos napsütésben. Megnyitottam egy kis szerkezetépítő mérnöki céget. Egy csendes irodában dolgozom, terveket készítek és tanácsadói munkákat végzek. Pénzügyileg háromszor kevesebbet keresünk, mint a fénykoromban. Nem vezetünk vadonatúj teherautókat, és nem járunk Európába nyaralni. De esküszöm, olyan életet élünk, amilyet soha nem képzeltem el, még a legvadabb álmaimban sem.
Minden délután sétálni megyünk a Rufino Tamayo Parkba, kézen fogva, mert a kardiológus ezt követeli. És néha arról beszélgetünk, hogy a mexikói generációnk férfiait egy szörnyű hazugságban nevelték: elhitették velünk, hogy csak azért szeretnek minket, amit adunk, mert erősek vagyunk, mert mi vagyunk a pénztárca, ami fizeti a számlákat, mert csendben elviseljük a csapásokat és várakat építünk másoknak. Elhittem ezt a történetet. És amikor a falaim leomlottak, és a pénztárcám kiürült, a nő, aki megfogadta, hogy szeretni fog, úgy bánt velem, mint a szeméttel.
