December elejére megkezdődött a támadás. Özönlöttek az SMS-ek és az e-mailek, szinte vibrálva az igényességtől.
Szia Nora! Alig várom a karácsonyt a tengerparti házban. Szükségünk lesz a három emeleti hálószobára, csak hogy tudd. – Patricia néni.
Mondd meg a takarítónőnek, hogy súrolja ki duplán a vendégkádakat. Blake-nek érzékeny a bőre. – Anya.
Egyikük sem kért engedélyt. Egyszerűen azt feltételezték, hogy a ház az övék, és én csupán a kulcsok ideiglenes, kényelmetlen őrzője vagyok.
De Lauren üzenete volt az, ami mindössze három nappal karácsony előtt érkezett, és amitől felállt a hátam hátulján a szőr.
Nora, drágám! Nagyon sajnálom, hogy ilyen őrültek a dolgok. Sokat gondoltam a nagymamára. Hé, említett Mr. Vance valamit arról a régi vas széfről a dolgozószobájában? Vagy bármilyen régi pénzügyi dokumentumról, amit esetleg megtartott? Csak szeretném megbizonyosodni róla, hogy a papírjai rendben vannak, mielőtt mindannyian felmegyünk ünnepelni! Szeretlek!
Szeretlek. Gyerekkorunk óta nem gépelte nekem ezeket a szavakat.
Hideg rettegés gyűlt össze a gyomromban. Nem csak bort inni és Instagram-fotókat készíteni jöttek. Azért jöttek, hogy kitakarítsák a házból a nagymama által hátrahagyott titkokat. Azért jöttek, hogy mindent elvigyenek.
Egyszerűen csak annyit válaszoltam: Karácsonykor találkozunk.
Aztán összepakoltam, felhívtam Mr. Vance-t, és elkezdtem készíteni egy olyan ünnepi lakomát, amit soha, de soha nem fognak elfelejteni.
Csak reméltem, hogy szomjazzák az igazságot.
2. fejezet: A rézfúvós hang
December 23-án Maine partvidéke az ellenséges szépség portréja volt. Az ég a megrepedt vas színében pompázott, az óceán pedig heves, ritmikus robajlással csapódott a tengerparti ház alatti sziklás szirteknek. Bent a ház sötét volt, csak a központi nappaliban lévő hatalmas kőkandalló pislákoló borostyánszínű fénye világított.
Ruth nagymama kopott bőrfoteljében ültem, vastag gyapjútakaró terítette a térdemre. Mellettem, termoszból feketekávét kortyolgatva, Callahan seriff ült . Medveszerű ember volt, nagymamám régi barátja, vastag, ezüstös bajusszal és olyan szemekkel, amelyek minden apró veszekedést és brutális tragédiát láttak már ebben a tengerparti városban.
– Biztos vagy ebben, Nora? – kérdezte Callahan, hangja halk morajlásként hatott a szél zúgására.
– Soha életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben, seriff – feleltem, miközben az ujjaimmal végigsimítottam az ölemben heverő vastag barna boríték szélét.
Délre nehéz kerekek csikorgása a kavicsos kocsifelhajtón jelezte érkezésüket. Felálltam, az ablak széléhez léptem, hogy a nehéz bársonyfüggönyök mögé bújjak.
Négy makulátlan, luxus bérelhető furgon gördült be a kocsifelhajtóra. Az ajtók kinyíltak, és elkezdődött a cirkusz. Huszonhárom rokon özönlött ki, egyforma bíborvörös kasmírpulóverekben, dizájner bőröndöket, túlméretezett hűtőtáskákat és tökéletesen becsomagolt ajándékok hegyeit cipelve. A hódító királyi család tagjainak téli palotájukba való visszatérésének büszkeségével mozogtak.
Patricia néni lépett ki először, megigazítva egy szőrmével bélelt gallért. Felmasírozott a falépcsőkön a tágas, körbefutó verandára.
– Nora! – kiáltotta éles, ragyogó hangon, miközben megpróbált áttörni a nehéz tölgyfa bejárati ajtón. – Nyisd ki, drágám! Fagyos az idő itt kint, és a vendéglátók mindjárt megérkeznek a bélszínnel!
Nem mozdultam. Egy hangot sem adtam ki.
Mellettem Callahan seriff egyenesen állt, keze lazán a szerelőövén pihent.
Kint a művidámság kezdett elhalványulni. „Nora!” – vakkantotta apám, és kesztyűs öklével a fát csapkodta. „Hagyd abba a játszadozást! Azonnal nyisd ki az ajtót!”
Mégis vártam. Látni akartam, meddig jutnak el. Nem kellett sokáig várnom.
Az ajtó matt üvegén keresztül láttam, ahogy unokatestvérem , Blake – egy harmincas éveiben járó ingatlanügynök, hátrafésült hajjal és hírhedt természettel – előrenyomul. Egy nehéz vászontáskát cipelt.
– Biztos alszik a lusta tehén – hallottam Blake motyogását, elég hangosan ahhoz, hogy a fa alig tompítsa a zaját. – Húzd félre, anya. Hívtam valakit a városban.
A kocsifelhajtó felől egy kisebb, jelöletlen teherautó állt meg. Egy Carhartt overallt viselő férfi szállt ki belőle, egy strapabíró Makita fúrógéppel a kezében.
Felbéreltek egy lakatost.
Elállt a lélegzetem. Öt percet sem vártak. Meg sem próbáltak felhívni. Megelőzően felbéreltek egy férfit, hogy betörjön a házamba, feltételezve, hogy a puszta létszámuk és a családi rangjuk isteni jogot ad nekik arra, hogy összetörjék a záraimat.
Callahan seriff állkapcsa megfeszült. – Nos – suttogta veszélyes éllel a hangjában. – Ez megváltoztatja a dolgokat.
Hallgattam a lakatos fémes kattanását , ahogy a fúróhegyét a nagymama ajtajának antik sárgaréz zárjához szegezi. Felpörgött a motor magas hangú vinnyogása.
Itt volt az ideje
Előreléptem, megragadtam a nehéz vaskilincset, és éppen akkor tártam ki az ajtót, amikor a fúrófej hozzáért a fémhez.
A lakatos döbbenten hátraugrott, és elejtette a szerszámát. Az egész család, akik úgy gyűltek össze a verandán, mint egy várakozó keselyűcsapat, megdermedt.
– Jó napot! – mondtam hátborzongatóan nyugodt hangon, amit a süvöltő szél is áthatolt.
Patricia néni döbbent arckifejezése azonnal műanyag mosolyba változott. „Nora! Végre. Azt hittük, hogy te…”
– Tudom, mire gondoltál – vágtam közbe. Kiléptem a küszöbre. A fagyos szél az arcomba csapta a hajamat, de meg sem rezzentem. – Azt hitted, átfúrhatod a bejárati ajtómat, mert túl kényelmetlen lett volna a hidegben várakozni.
Blake gúnyosan elmosolyodott, és előrelépett, hogy megvédje a lakatost. – Ugyan már, Nora. Ne dramatizálj! Nem válaszoltál. Van romlandó áru a kocsiban. Ez a hagyomány.
A poggyászhegyre néztem, a drága hűtőtáskákra, a gyerekekre, akik már rohantak a törékeny homokdűnék felé, csizmájuk alatt legyűrve a védett tengeri füvet.
– A hagyomány – ismételtem meg, a szó hamuízű volt a számban. – A hagyomány csak egy kísértetmese, amit azért meséltek magatoknak, hogy igazoljátok, miért vesztek el valamit elég sokáig ahhoz, hogy összetévesszék a tulajdonjoggal.
Anya előretolta magát, arca sápadt volt a vastag smink alatt. „Nora, drágám, mi bajod? Engedj be minket. Mi vagyunk a szüleid.”
– Minden karácsonykor a szüleim voltatok, engem is elfelejtettetek meghívni – mondtam nyugodtan. – De akkoriban úgy tűnt, nem kellett lakatos, hogy megtaláljatok.
Apám arca mély, dühös vörösre pirult. „Nem fogok ezen a verandán állni, és hagyni, hogy egy hálátlan gyerek kioktasson! Menj el az ajtón.” Fenyegetően előrelépett, hogy fizikailag megfélemlítsen, és félreálljak.
Ekkor lépett ki Callahan seriff a folyosó árnyékából, fölém tornyosulva, jelvénye megcsillant a téli nap tompa szürke fényében.
– Azt javaslom, hogy tartsd magad ehhez, David – morogta Callahan.
Az egyenruha látványa fizikai ütésként hatott. A család fizikailag hátrahőkölt.
– A saját családodra hívtad a rendőrséget? – sikította Lauren, miközben dizájner kézitáskáját pajzsként szorította a mellkasához. – Megőrültél?
– Nem – felelte helyettem Callahan. – Ruth tette.
