A szél mintha visszafojtotta volna a lélegzetét, miközben huszonhárom pár szem tágra nyílt a rémülettől.
3. fejezet: A hamisítás és a düh
A verandán olyan mély csend volt , hogy száz méterre is hallottam a hullámok ritmikus tompa morajlását .
– Ruth? – fuldoklott Patricia néni, miközben tökéletesen manikűrözött keze a torkához kapott. – Miről beszélsz? Ruth halott.
– A fizikai teste, igen – mondtam nyugodt hangon. – De az emlékezete teljesen ép. És megtette a felkészülést.
Felemeltem a barna borítékot, és kihúztam belőle az első dokumentumot. Egy hivatalos, közjegyző által hitelesített megszüntető nyilatkozat volt.
„A tengerparti házat magán, visszavonhatatlan vagyonkezelői vagyonkezelésbe vették” – olvastam fel hangosan, a hangomban semmi rosszindulat nem érződött, csak a törvény hideg, kemény súlya. „Egyetlen családtagnak – konkrétan Davidnek, Helennek, Patriciának, Laurennek és Blake-nek – sincs használati joga a vagyonkezelő hivatalos, írásbeli meghívója nélkül. Bármely kísérlet az ingatlanba való bejutásra, vagy a berendezési tárgyak megrongálására…” – néztem jelentőségteljesen a lakatosra, aki sietve pakolta be a fúróját és a teherautója felé hátrált – „…bűncselekményként és betörésként indul ellenem eljárás.”
Apám nevetett, de a hangja vékony, rekedtes volt, humormentes. „Egy vagyonkezelői alap? Ez abszurd. Anya nem tenne ilyet. Szeretett minket. Imádta, hogy a család itt van.”
– Szeretett téged – javítottam ki. – Te szeretted a házát.
– Ez nevetséges! – tört ki Blake, arca eltorzult a dühtől. Ellökte magát anyja mellett, veszélyesen közel lépve Callahan seriffhez. – Ez egy hatalmi kaland! Mindig is féltékeny voltál ránk, Nora. Manipuláltál egy haldokló öregasszonyt, hogy mindent rád bízzon, mert egy magányos, keserű vénlány vagy!
Nem pislogtam. Nem emeltem fel a hangom. Egyszerűen csak szánalommal néztem rá, amiről tudtam, hogy jobban feldühíti, mint a düh valaha is. – Végeztél, Blake?
Patricia néni hirtelen előrelépett, tekintete kétségbeesetten járt. „Várj! Várj csak egy percet.” Benyúlt túlméretezett dizájnertáskájába, és előhúzott egy összehajtogatott, vastag levélpapírt. A keze enyhén remegett, de az álla dacosan előreszegeződött.
– Nem akartam ezt kihozni – jelentette ki Patricia, hangosan beszélve, hogy az egész család hallja. – Békében akartam tartani a dolgokat. De ezt találtam Ruth asztalában tavaly Hálaadáskor. Ez egy kézzel írott kiegészítés. Egy holografikus végrendelet.
Meglengette a papírt. „Ruth saját kezűleg kijelentette, hogy a házat egyenlően osztják fel a gyermekei között, és hogy Nora csak kis pénzbeli juttatást kap a… ápolói szolgáltatásaiért.”
Mormogás futott végig a családon. Remény csillant mohó szemükben. Lauren rám vigyorodott, ajkai gonoszan, diadalmasan íveltek.
„Kézzel írott végrendelet?” – kérdeztem, és felvontam a szemöldököm.
– Igen – mondta Patricia, egyre magabiztosabban. – És Maine államban, ha teljes egészében a végrendelkező saját kezűleg írta, akkor teljesen legális. Szóval foghatod a kis bizalmi vagyonodat, Nora, és el is dobhatod.
„Láthatom ezt, Patricia?”
A hang nem tőlem jött. A kocsifelhajtó felől.
Egy elegáns, fekete szedánból, amely nesztelenül parkolt a bérelt furgonok mögött, Mr. Vance , a hagyatéki ügyvéd lépett ki. Borotvaéles, szénszürke kabátot viselt, és egy elegáns bőr aktatáskát szorongatott. Felment a lépcsőn, a tömeg úgy vált szét előtte, mintha a Vörös-tengert kettéválasztaná.
Patricia habozott, a papírt szorongatva. – Ez magánügy a családban, Mr. Vance.
– Ruth Hastings hagyatékával kapcsolatban semmi sem tartozik rám, asszonyom. Én vagyok a végrendeleti végrehajtó – mondta Vance, és kinyújtotta fekete kesztyűs kezét. – Adja át. Vagy megkérem a seriffet, hogy bizonyítékként kobozza el.
Patricia vonakodva nyújtotta át neki a papírt.
Vance-nek még a szemüvegét sem kellett felvennie. Pontosan négy másodpercig bámulta a dokumentumot. Aztán felnézett Patriciára, arcán dermesztő, hátborzongató undor tükröződött.
– A tinta kék – jelentette ki Vance kifejezéstelenül.
– És akkor? – csattant fel Patricia. – Anya szerette a kék tollakat.
– Ruth élete utolsó három évében súlyos ízületi gyulladásban szenvedett a jobb kezében – magyarázta Vance, hangja visszhangzott a veranda tetejéről. – Egy hagyományos golyóstollat sem tudott megfogni. Csak nehéz, filctollakat használt. Ráadásul jobbkezes volt. Ennek a folyóírásnak a dőlésszöge határozottan balkezes. Mint a tiéd, Patricia.
Patricia arcából minden szín eltűnt, úgy nézett ki, mint egy viaszbaba.
Vance összehajtotta a papírt, és a mellzsebébe csúsztatta. „Amit most átnyújtott, az egy hamisított jogi dokumentum. Az, hogy egy jogi alap megdöntésére tesz kísérletet vele, máris átlépi a családi vita és a szövetségi csalás határát .”
– Csalás? – kiáltotta Blake, és kidudorodtak az erei. – Bűnözőnek nevezed az anyámat? Add ide azt a papírt!
Ősi düh üvöltésével Blake előrelendült, teljes súlyával az idős ügyvéd felé vetette magát, kezével Vance kabátja után nyúlva.
