De Blake-nek sosem sikerült.
4. fejezet: A hang a sírból
Mielőtt Blake kezei megérinthették volna az ügyvédet, Callahan seriff olyan sebességgel mozdult, ami dacolt hatalmas alakjával. Közéjük lépett, bal alkarja acélgerendaként csapódott Blake mellkasába, azonnal megállítva a lendületet.
Ugyanekkor Callahan jobb keze hibátlanul a csípőjén lévő pisztolytokba hullott, és egy hangos, éles csattanással kioldotta a biztonsági pántot . Nem rántotta elő a fegyvert, de a célzás hangosabb volt, mint egy lövés.
– Tegyél még egy lépést ez felé az ember felé – morogta Callahan, arca centikre volt Blake-étől –, és szenteste egy megyei cellában fogod tölteni, csapvizet iszogatva egy fémvécéből. Vissza. Fel!
Blake megdermedt, tekintete a seriff kezére szegeződött, amely szolgálati fegyvere fekete markolatán pihent. A fiatalember szemében a tűz azonnal kialudt, helyét nyers, szánalmas rémület vette át. Hátratántorodott, megbotlott egy hűtőtáskában, és keményen a fa fedélzetre zuhant.
Senki sem mozdult, hogy felsegítse.
– Köszönöm, seriff úr – mondta Mr. Vance teljesen higgadtan, miközben megigazította a hajtókáját. Visszafordult a remegő családhoz. – Most, hogy megállapítottuk a harc szabályait, Miss Nora még valamit meg akar osztani önökkel.
Kiléptem a verandára, tárva-nyitva hagyva magam mögött az ajtót.
– Mindannyian azt hittétek, hogy a nagymama csak egy kedves, feledékeny öregasszony, aki pitét süt, és hagyja, hogy használjátok a lakását – mondtam, és a hangom most először remegett, nem a félelemtől, hanem a szívfájdalom puszta súlyától, amit érte cipeltem. – Azt hitted, nem vette észre, hogy hiányzik a pénz a pénztárcájából. Azt hitted, nem veszi észre, hogy csak akkor látogatod meg, amikor szükséged van egy ingyenes nyaralásra.
Benyúltam a kabátom zsebébe, és előhúztam egy kis fekete távirányítót. A nappaliban a kandalló felett elhelyezett hatalmas, 190 centis televízióra irányítottam – arra, amelyet mindenki tökéletesen látott a széles, dupla ajtón keresztül.
Megnyomtam a lejátszást
A képernyő vibrálni kezdett. A hang, ami a nagymama által a nyári bulikra felszerelt kültéri terasz hangszóróihoz bekötött hangszórókhoz volt bekötve, sercegni kezdett.
És ekkor Ruth nagymama arca betöltötte a képernyőt.
Egy közös sikítás futott végig a verandán álló tömegen. Anyám a szájára tapasztotta a kezét, elfojtva a zokogást.
A videón a nagymama törékenynek tűnt, ahogy abban a bőrfotelben ült, amit az előbb elhagytam. De a szemei – azok az éles, intelligens, átható szürke szemek – tele voltak tűzzel.
– Ha ezt nézed – visszhangzott Ruth nagymama hangja a hangszórókból, betöltötte a fagyos levegőt –, az azt jelenti, hogy Nora kizárt. És azt is jelenti, hogy valószínűleg a verandámon állsz, hisztizel, és követeled azt, amit jogos örökségednek hiszel.
Lauren sírva fakadt. „Nagymama…” – nyöszörögte.
– Ne sírj értem, Lauren! – csattant fel nagymamám digitális szelleme, mintha hallaná, amit mond. – Tartogasd a könnyeidet a saját lelkiismeretednek.
A felvétel folytatódott. „Az elmúlt tíz évben vezetett egy főkönyvet. Egy nagyon részletes főkönyvet. Minden alkalommal feljegyeztem, amikor Patricia „kölcsönkért” pénzt a tető megjavíttatására, és soha nem fizette vissza. Minden alkalommal feljegyeztem, amikor David és Helen megkérdezés nélkül a hitelkártyámmal terhelték meg az Európába tartó repülőjegyeiket.”
A szüleim egymásra néztek, és úrrá lett rajtuk a pánik.
– De nem a pénz volt a legrosszabb – rekedt meg a nagymama hangja, mély bánat szűrődött ki a hangjába. – Két évvel ezelőtt szívbillentyű-elzáródást diagnosztizáltak nálam. Az orvosok egy speciális, kísérleti műtétet javasoltak Bostonban. A Medicare nem térítette. Nyolcvanezer dollárra volt szükségem a zsebemből.
Lehunytam a szemem. Annak ellenére, hogy már tucatszor megnéztem ezt a videót, ez a rész még mindig olyan volt, mintha kést szúrtak volna a bordáimba.
– Felhívtalak, David. Felhívtalak, Patricia – mondta a nagymama, egyenesen a kamera lencséjébe nézve. – Visszakértem a pénzem. Azt a pénzt, amit elvettél. Emlékszel, mit mondtál nekem?
Csend volt a verandán. Csak a szél süvített.
– Azt mondtad, nem ez a legjobb alkalom – mondta a nagymama halkan. – Azt mondtad, hogy az én koromban a műtét kockázatos, és egyszerűen élveznem kellene a hátralévő időt. Aztán három héttel később láttam a fotóitokat egy luxushajóúton a Földközi-tengeren. Egy olyan hajóúton, amit te fizettél azzal a hitelkerettel, amivel meggyőztél, hogy kivegyem a házat.
Patricia néni a veranda korlátjának rogyott, és arcát a kezébe temette.
– Eladtad a szívemet egy nyaralásért – mondta nagymama jeges hangon. – Kiürítetted a betegpénztáramat. Csak azért éltem túl idáig, mert Nora három műszakban dolgozott a kórházban, hogy a saját zsebéből fizesse a gyógyszereimet. Nora életet adott nekem. Te pedig lejárati dátumot adtál nekem.
A videó megállt, a kép megdermedt a nagymama szigorú, könyörtelen arcán.
Ránéztem a családomra. Az arrogancia eltűnt. Az egyforma karácsonyi pulóverek hirtelen úgy néztek ki, mint a börtönegyenruhák. Meztelenre vetkőztették őket, legsötétebb, legszégyenletesebb titkukat a kemény napfényre vonszolták.
– Nem csak úgy elhanyagoltad – suttogtam, miközben a düh felforrt a lelkemből. – Kivérezted.
