„Tudom, hogy nem én vagyok a megfelelő ember a házasságra, de tudom, hogyan gyógyítsam meg a betegségedet…” – mondta a fiatalasszony a beteg gazdának.
Az ács megmérte Arturot, hogy elkészítse a koporsót, amíg még ébren volt a függőágyban.
Fejétől a lábáig kinyújtott egy zsinórt, megjelölte a vállai szélességét, és két csomót kötött. Aztán levette a kalapját.
– Engedelmével, Don Arturo.
– Jó utat, Don Nestor!
Senki sem tiltakozott.
Michoacánnak ebben a szegletében 1896-ban a beteg ember temetésének előkészítése a család iránti tisztelet gesztusának számított. A szörnyű az egészben az volt, hogy Arturo kihallgatta, ahogy mindenki arról vitatkozik, hogy melyik fa lenne megfelelő.
45 éves volt, egy 400 hektáros tanya tulajdonosa, és két éve várt a halálra, amely mintha időnként közeledett volna, majd visszahúzódott volna.
A betegség gyomorfájdalommal kezdődött. Aztán jöttek a bélproblémák, a fogyás és a kezei remegése. Voltak napok, amikor el tudott sétálni a karámig. Más napokon még a folyosóra vezető lépcsőt sem tudta felmenni.
Megtanulta felismerni azok csendjét, akik meglátogatták: először megkérdezték, hogy van, aztán a legelőket nézték meg.
Doña Refugio látta, hogy az ács elmegy, és bezárkózott a konyhába.
68 éves volt. 22 éves kora óta dolgozott abban a házban, és ő nevelte fel Arturot. Fájt neki emlékezni a mezítláb futó fiúra, és összehasonlítani őt azzal a férfival, aki egy ács kötélpályája előtt fekszik.
Addig sírt, amíg lélegzetét el nem kapta.
Aztán papírt keresett és levelet írt.
Átadta Santiagónak, Arturo 24 éves unokaöccsének.
– Vidd el még ma San Jerónimóba. Keresd meg az elhunyt bába lányát.
—¿Elvira?
– Gondoskodott a húgomról, amikor senki sem tudta, mitévő legyen. Nem ígérte meg, hogy megmenti, de gondoskodott róla, hogy ne kelljen egyedül szenvednie.
Santiago megtartotta a levelet.
– A nagybátyám dühös lesz.
Refugio visszatért a tűzhelyhez.
– Hadd dühöngjön. Ezért él még mindig.
Elvira két nappal később érkezett meg egy szállítókocsival.
34 éves volt, egy bőrtáskát cipelt, és munkásnadrágot viselt az útra összekészített ruha alatt. Mielőtt megszólalhatott volna, egy szomszéd már megjegyezte a ruházatát.
Refugio egy öleléssel üdvözölte.
Elvira megkérdezte, ki ápolja a beteg embert, mit eszik, honnan szerzik a vizüket, és mikor volt orvosnál.
Az idős asszony lehalkította a hangját.
Arturo először a városba ment. Vizsgálatokat és egy második konzultációt rendeltek el. Mivel a fájdalom enyhült, és a szarvasmarhákkal is problémák voltak, nem tért vissza.
Ezután túl gyenge volt az utazáshoz.
Elvira a folyosó felé nézett.
– Ki mondta, hogy javíthatatlan?
– Mindannyian egyszerre mondtuk.
Arturo fel sem állt, és fogadta.
Még a függőágyban is kalapot viselt, szégyellte ritkuló haját.
– Te vagy a gyógyító?
– Betegeket gondozok.
– Gyógynövényekkel?
– Tisztasággal, étellel, türelemmel és gondoskodással. Amikor orvosra van szükség, segítek találni egyet.
Keserű nevetést hallatott.
Sok nő jött már, hogy gondoskodjon rólam. Néhányan a földről kérdeztek, mielőtt a fájdalomról kérdeztek volna.
Elvira letette a táskáját egy székre.
– Heti alapon számolom fel a munkámat. A munkámnak ára van; nem érdekel a földed.
Arturo figyelte őt.
Hozzá volt szokva, hogy többet kell magyaráznia, mint amennyit akart.
– 11 évvel ezelőtt elvesztettem a terhességemet. Aztán súlyos fertőzést kaptam. Azt mondták, hogy nem lehetek gyerekem. A vőlegényem az esküvő előtt elment.
Arturo mosolya eltűnt.
– Attól kezdve néhányan azt mondják, hogy nem vagyok házasságra termett – folytatta. – Szóval megkímélhetik magukat attól a gyanútól, hogy férjet keresek.
Elfordította a tekintetét.
Elvira kinyitott egy fekete borítójú jegyzetfüzetet.
–Tizenöt napig szeretnék maradni. Feljegyzem, mit eszik, iszik és mit vesz be. Mikor jelentkezik a fájdalom, és mennyi ideig tart.
– Meggyógyíthat egy jegyzetfüzet?
– Nem. De segíthet megérteni azt, amit senki sem értett meg.
Arturo végignézett a folyosón, amerre az ács elment.
Végül felhívta Refugiót.
– Rendezd ki a folyosó túloldalán lévő szobát.
Elvira reggel, délben és lefekvés előtt írt.
Feljegyezte az ételeket, italokat, gyógyszereket és a tüneteket. Megőrizte a címkéket, és újra megkérdezte, ha egy válasz nem volt világos.
Azt is megkérte, hogy rajzoljon egy vonalat ceruzával. Arturo dühös lett, amikor látta, hogy remeg a keze.
– Nem vagyok iskolában.
– Ezért nem adok rá értékelést.
Akarata ellenére elmosolyodott.
Néhány nap múlva Elvira észrevette, hogy bizonyos étkezések után a legrosszabb időszakok következnek. Ez nem volt elég következtetések levonásához, de elég volt ahhoz, hogy továbbra is kérdéseket tegyen fel.
Eközben a városnak volt egy másik magyarázata is.
Santiago volt az egyetlen közeli rokon, aki örökölte a vagyont. Egyesek azt kezdték felvetni, hogy talán hozzájárult nagybátyja halálához.
Egyik délután Elvira meghallotta a vádat a boltban.
– Nem mondom, hogy ő az – mormolta egy nő. – De 400 hektár az 400 hektár.
Elvira megkérdezte, mit láttak.
Senki sem látott semmit.
Azon az estén feljegyezte a jegyzeteibe, hogy ki készítette el és szolgálta fel az ételeket, ki lépett be a konyhába, és hol voltak a munkások.
Santiago a nap nagy részét a legelőkön töltötte. Több krízishelyzet idején is távol volt, más cowboyok kíséretében. Elvira sem talált bizonyítékot arra, hogy az ételhez vagy italhoz hozzányúlt volna.
