Hajnalban indultak el.
Santiago egy matracokkal megrakott szekeret vezetett. Elvira Arturo mellett utazott, Refugio jegyzeteit, üvegét és jegyzetfüzetét cipelve.
Egy fogadóban aludtak. Egy nehéz éjszaka Arturo bocsánatot kért, amiért Elvira ébren maradt.
– Ez a munkám – felelte.
A lámpafény alatt figyelte.
– És sokkal többet tesz, mint amennyit fizetek neki.
A nő nem válaszolt. A férfi megigazította neki a takarót.
Dr. Benítez üdvözölte őket érkezéskor.
Türelmesen vizsgálgatta Arturot. Aztán átfutotta a jegyzetfüzetet, és összehasonlította azokat az oldalakat, ahol vonalakat húzott.
Kérte, hogy elemezzék az üveget, és a beteget a közelben tartotta, hogy megfigyelhesse.
Nem ígérte meg, hogy helyreállítja az egészségét.
Ez az őszinteség arra késztette Elvirát, hogy megbízzon benne.
A jelentés hetekkel később érkezett meg. A készítmény mérgező fémvegyületet tartalmazott. A megállapítások, a vizsgálattal és a fogyasztási előzményekkel együtt, nagyrészt megmagyarázták a romlást.
Arturo a kezében tartotta az újságot anélkül, hogy elolvasta volna.
– Felépülök majd?
Az orvos időről, nyomon követésről és a lehetséges tartós károsodásról beszélt. Nem tudta garantálni, hogy a remegés elmúlik.
Arturo Elvirára nézett.
Még mindig ott volt.
Visszatért a haciendába, és Santiago mellé ült, ahelyett, hogy a matracokon feküdt volna.
Lassan elindult a folyosó felé.
Refugio meg sem várta, hogy megérkezzen, átölelte.
A jelentést megosztották a várossal. A fennmaradó előkészületeket felülvizsgálatra nyújtották be. Anselmo elvesztette sok család bizalmát, bár néhányan továbbra is védték.
Arturo nem engedte meg nekik, hogy bosszút álljanak.
De azt követelte, hogy ne beszéljenek Santiagóról.
A boltban, azok előtt, akik gyanakodtak rá, a vállára tette a kezét.
– Ez a fiú gondoskodott rólam, amíg te az örökségemet számolgattad.
Senki sem válaszolt.
A felépülés hónapokig tartott.
Arturo 7 hónap után tudott újra lovagolni unokaöccsével együtt. Visszanyerte a súlyát, erejét és jókedvét, bár enyhe remegés maradt a kezében.
Meg kellett tanulnia segítséget kérni azokban a feladatokban, amiket korábban egyedül végzett.
Refugio hallotta a tiltakozását a konyhából.
– Panaszkodj csak, fiam. Szeretek rád hallgatni.
A birtok is megváltozott.
Arturo írásban elismerte Santiago munkáját és a föld egy részére vonatkozó jogait. Biztosította Refugiót, hogy megtartja otthonát és megélhetését. Az ügyet addig akarta rendezni, amíg még saját maga beszélhet.
A koporsó a pajtában maradt, amíg egy rászoruló család meg nem kapta, hogy eltemethessék szeretteiket.
Elvira a felépülés alatt is ott dolgozott. Ezután más otthonokból kezdett hívásokat kapni.
Mindig a jegyzetfüzetével érkezett.
Arturo megkérte a kezét, amikor újra tudott lovagolni.
Azt mondta, hogy nem.
– Hálás. Ne keverd össze ezt azzal, hogy szeret engem.
Elfogadta a választ düh nélkül.
A következő négy hónapban, amikor csak ideje engedte, meglátogatta. Megismerte a könyveit, meghallgatta az édesanyja meséit, és felfedezte, hogy az énekel, miközben a konyhában takarít.
Beszéltek a fiáról is, akit elveszített.
– Nem adhatok neki utódot – mondta Elvira egy délután.
Arturo remegő kezét az asztalra helyezte.
–Nem akarok olyan életet kérni tőled, ami nincs meg neked. Azt akarom megosztani veled, amelyiket te választasz.
Tovább nézte őt.
Amikor legközelebb házasságról beszélt, Elvira igennel válaszolt.
Szerda reggel házasodtak össze. Refugio az első sorban ült, Santiago pedig a nagybátyja kalapját tartotta a kezében.
Amikor Arturo felhúzta a gyűrűt az ujjára, Elvira segítségére volt szüksége.
A remegését nem tudta leplezni, és az ujjait fogta.
Évekkel később, egy esős délutánon megtalálták a fekete jegyzetfüzetet egy szekrényben.
Arturo az első oldalon nyitotta ki. Ott voltak a tünetei, az időszakok és a kérdések, amelyek eleinte haszontalannak tűntek számára.
Elvira leült mellé.
– Min gondolkodsz?
Arturo megsimogatta a papír szélét.
– Annál az asztalosnál. Hagytam, hogy megmérjen, mert már nem számítottam semmi másra.
Gyengéden becsukta a jegyzetfüzetet.
Refugio hangja hallatszott a konyhából, enni hívta őket. Santiago bejött, és lerázta a kalapjáról az esőt.
Arturo felállt, és a feleségére támaszkodott.
A kezei még mindig remegtek.
De elvihette őket az övéi közé, odamehetett az asztalhoz és vitatkozhatott, mert a leves túl forró volt.
Elvira mosolyogva nézte, ahogy mindezt teszi.
Abbahagyták a búcsújukra való készülődést.
Most már többször is figyelmeztetniük kellett, hogy kihűl az étel.
