A karám mellett kereste.
– Tudom, mit beszélnek rólad.
A fiatalember abbahagyta a nyereg igazgatását.
– Már alig járok faluba.
Vörös szemekkel fordult meg.
– Magához vett, amikor a szüleim meghaltak. Megtanított lovagolni, felidézni a történeteket, és soha ne üssek meg állatot félelemből.
Elvira hallgatott.
– Inkább dolgoznék itt egész életemben, mint hogy nélküle birtokoljam.
A nő bólintott.
– Nem találtam semmi olyat, ami alátámasztaná, amit mondanak. És nem fogom úgy ismételni, mintha igaz lenne.
Santiago az egyik kezével eltakarta az arcát.
Ő volt az első, aki beszélt vele a gyanúról anélkül, hogy megkérte volna, bizonyítsa be, mennyire szereti a nagybátyját.
11-én Elvira kérte, hogy láthassa Arturo összes gyógyszerét.
Refugio egy tálcát vitt.
Voltak benne gyógyteák, egy olaj és egy sötét üveg, kézzel írott címkével: Sierra Restorative Elixir.
Azt ígérte, hogy megnyugtatja a gyomrot, erősíti a testet és számos betegség leküzdésében segít.
– Ez a lényeg – mondta Arturo. – Akkor kezdem az elejétől.
Elvira tartotta az üveget.
– Ki adta neki?
– Don Anselmo, az árus. Anyám megkérte, hogy készítse el nekem.
A hangja megváltozott.
– Már nagyon beteg volt. Az egyik utolsó dolog, amit mondott, az volt, hogy ne hagyjam abba a szedését.
Elvira a címkére nézett.
— Mit tartalmaz?
– A képlet titkos.
– És mennyibe kerül?
Arturo válaszolt. Refugio hozzátette még valamit, amit elfelejtett: új üveg kinyitásakor a mennyiség néhány napig nőtt, ahogy Anselmo ajánlotta.
Elvira otthagyta az üveget az asztalon.
Nem tudtam, mit tartalmaz. Nem tudtam megmondani, mi okozta a betegséget.
De meg kellett vizsgálnom ezt a véletlent.
Három napon át összehasonlította jegyzeteit Refugio költségelszámolásával. 21 feljegyzett látogatást talált az eladótól. Sok esetben a vásárlások egybeestek az egészségi állapotának romlásával járó időszakokkal, amelyekre az idős asszony úgy emlékezett, hogy ünnepek, eső vagy a munkaszünet miatt voltak.
Rekonstruálták a legrosszabb hónapot is: Arturo saját maga növelte a felkészülés adagját, mert úgy hitte, hogy az már nincs rá hatással.
Elvira összegyűjtötte mindhármukat a konyhában.
– Az üveget orvosnak kell megvizsgálnia.
Arturo megmerevedett.
– Azt mondod, hogy anyám bántott?
– Azt mondom, hogy az anyja segíteni akart neki. Ez nem árulja el, mi van itt bent.
Nehezen kelt fel.
– Soha többé ne beszélj így róla.
Elvira becsukta a jegyzetfüzetet.
– Nem őt vádolom. Santiagót sem. Arról kérdezem, amit már két éve szedsz.
Refugio leült Arturo mellé.
Sokáig bámulta az üveget.
Beleegyezett, hogy abbahagyja a gyógyszer szedését, amíg orvosi segítséget kérnek. Elvira nem állította be gyógymódként, és nem engedte, hogy a nő felhagyjon a szükséges ellátással.
A következő napokban jobban aludt. Visszanyerte némi étvágyát. Egyik reggel egy botra támaszkodva ért ki a farmudvarra.
Santiago odajött, hogy segítsen neki.
– Hadd maradjak itt egy pillanatra.
Arturo a szarvasmarhákra nézett és sírt.
Visszatérve azt mondta, hogy a por volt.
De ez a javulás meg is rémítette.
Ha Elvirának igaza volt, két éven át hitt valami elkerülhetetlenben, amit talán el lehetett volna kerülni. És anyja utolsó tanácsát kötelezettséggé tette, amit senki sem mert megkérdőjelezni.
Egy kora reggel titokban bevette az elixírt.
A fájdalom másnap visszatért.
Elvira bejött a jegyzetfüzettel, és leült mellé.
Arturo kisvártatva szólalt meg.
– Én vettem el.
Megkérdezte tőle, hogy mikor és mennyibe kerül. Feljegyezte a válaszát, és azt mondta Refugiónak, hogy fel kell gyorsítaniuk az utazást.
– Bolond vagyok – motyogta.
– Fél.
Arturo félretette a kalapját.
– Ha ez hiba volt, akkor két évet pazaroltam el azzal, hogy engedelmeskedjek neki.
Elvira megfogta a kezét.
– Még van időnk többet megtudni.
Don Anselmo, szokásához híven, kibírta a hónap végét.
Udvarias, kerek szemüveges, nyugodt modorú ember volt. A szomszédok tisztelettel bántak vele. Gyógyszereket, szappant, cérnát és évkönyveket árult.
Több embert talált összegyűlve a folyosón.
Elvira megkérte, hogy magyarázza el az elixír összetételét.
Mosolygott.
– A recept a tanáromé.
– Tartalmaz-e ásványi anyagokat?
– Természetesen. Ebben rejlik az ereje.
-Melyik az?
A mosoly összeszűkült.
– Nem árulhatom el.
Egy szomszéd közbeszólt, hogy enyhítette a lábfájdalmat. Egy másik megerősítette, hogy a köhögése is elmúlt.
Elvira nem vitatta az emlékeit.
Megkérdezte, mennyi ideig tartott.
Aztán az árusra nézett.
– Elveszed?
— Évek óta.
– Don Arturo frekvenciáján?
Anselmo megigazította a szemüvegét.
– Időről időre beveszek egy kis mennyiséget.
A futó elhallgatott.
Arturo felemelte az arcát.
– Azt mondta, ne hagyjam el.
– Minden betegnek másra van szüksége.
Elvira felvette az üveget és a jegyzetfüzetet.
–Akkor szükségünk van valakire, akit kiképeztek arra, hogy áttekintse, mire van szüksége, és mit tartalmaz ez.
Anselmo megpróbálta visszaszerezni az üveget. Arturo ellökte magától.
– Fizettem érte. Nálam marad.
Az eladó anélkül távozott, hogy bármit is eladott volna.
Nehezebb volt Arturo-t a városba hozni, mint szembenézni vele.
Az út két napig tartott. Azt mondta, nem bírja az utakat.
Refugio addig hallgatta, amíg elvesztette a türelmét.
„Láttam, ahogy az édesanyád meghal ebben a házban. Azóta azon tűnődöm, mi történt volna, ha hamarabb segítséget kérünk.”
Arturo ránézett.
Könnyes volt a szeme.
– Ezen nem tudok változtatni. De ne kérj, hogy újra nyugton maradjak.
