1. RÉSZ
–Ne hívj orvost! Zárd be a pincébe, amíg meg nem tanulja, hogy ne szórakozzon Renatával.
Ezt mondta Eduardo Ferrer, amikor a biztonsági főnöke közölte vele, hogy majdnem három órán át vertek, három bordám eltört, a kulcscsontom eltört, és egy belső vérömlenye is sürgős ellátást igényelt.
Eduardo még le sem tette a poharát a borával.
Előtte Renata Cruz úgy tett, mintha megbotránkozna.
– Eduardo, kérlek… Valeria még mindig a feleséged.
Szárazon felnevetett.
– Feleség? Úgy is kellene viselkednie.
Valeria Salgado vagyok, és miközben ők vacsoráztak a San Pedro Garza Garcíai lakásunk ebédlőjében, én a hideg pince padlóján feküdtem.
A bűnöm állítólag az volt, hogy löktem Renatát a lépcsőn.
Az igazság egyszerűbb volt.
Egy tálcával a kezében jött be a szobámba. Amikor megkértem, hogy menjen el, hátrált, összeesett, és éppen akkor kezdett sikoltozni, amikor Eduardo belépett a folyosóra.
– Nem nyúltam hozzá – ismételtem.
Eduardo ezt parancsolta:
—Gyerünk csak.
Miután másodszor is elvesztettem az eszméletemet, felhagytam a meggyőzésével.
Órákkal később kinyílt a fémajtó. Mateo Herrera, a Ferrer család biztonsági főnöke lépett be, kabátja alatt kötszerekkel és fájdalomcsillapítókkal elrejtve.
– Valeria asszony, nem küldhetek mentőt anélkül, hogy Eduardo úr megtudja.
– Akkor tegyél meg nekem még egy szívességet.
Megkértem, hogy keressen egy kis ezüstérmet egy régi bőrönd dupla aljában. Apámtól kaptam, amikor tizennyolc éves lettem.
– Vidd el egy El Roble nevű szabósághoz, Monterrey belvárosába. Kérdezd Don Juliánt. Csak mondd neki: „Valeria még él, és eljött az idő.”
Máté elsápadt.
A családom az ország északi részének egyik legbefolyásosabb családja volt. A Grupo Salgado ipari parkokat, logisztikai központokat és fejlesztéseket épített Nuevo Leónban és Coahuilában.
Három évvel korábban hat bank szinte egyszerre mondta fel a hitelkereteinket.
Kevesebb mint egy hét alatt csődbe ment a cég.
A szüleim magángéppel tartottak vissza Texasból, hogy megbirkózzanak a krízishelyzettel. A repülőgép lezuhant, mielőtt elérte volna Monterreyt.
Meghaltak, hét másik emberrel együtt.
A bátyám, Andrés is az utaslistán volt.
Innentől kezdve mindenki azt hitte, hogy én vagyok az egyetlen Salgado, aki megmaradt.
Eduardo, a férjem, hónapokkal később több olyan telket is szerzett, amelyek a cégünkhöz tartoztak.
Sosem akartam elfogadni, hogy mit jelenthet ez.
Egészen addig az éjszakáig.
Renata egyedül ment lement a pincébe.
Makulátlan krémszínű kabátot viselt. Leguggolt hozzám pár centire, és elmosolyodott.
– Tudod, mi a szomorú, Valeria? Az, hogy még mindig azt hiszed, Eduardo tönkretette miattam az életedet.
Mozdulatlanul maradtam.
Ajkait a fülemhez közelítette.
– A Grupo Salgado hitelkeretei nem tűntek el maguktól. Mi tüntettük el őket.
Éreztem, ahogy a levegő elhagyja a tüdőmet.
— Kik vagyunk mi?
Renata még jobban elmosolyodott.
– És a repülő sem véletlenül zuhant le.
Ránéztem.
– Mit mondtál?
„A szüleid azért haltak meg, mert útban voltak. A bátyádnak is meg kellett halnia. Ez volt a legtisztább módja annak, hogy megszabaduljunk a Salgado családtól.”
Felállt, és nyugodtan megigazította a kabátját.
– Csak azt nem értem, hogy miért élsz még.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Összeszorítottam a fogam a fájdalom ellen, és magában egyetlen mondatot ismételtem:
„Valeria még él, és eljött az idő.”
Mert Renata élete legnagyobb hibáját követte el.
El sem tudtam képzelni, mi fog történni…
2. RÉSZ
Máté még napkelte előtt visszatért.
– Átadtam az érmet. Don Julián csak egy dolgot kérdezett: „Eszméleténél van a hölgy?” Azt mondtam neki, hogy igen. Aztán így válaszolt: „Akkor mondja meg neki, hogy várjon.”
Két nappal később Eduardo megengedte, hogy elhagyjam a pincét, nem szánalomból, hanem mert attól tartott, hogy valaki észreveszi az eltűnésemet.
Elvette a kártyáimat, a ház hátsó részében lévő cselédszobába küldött, és bejelentette, hogy ettől kezdve Renata fogja kezelni a könyvelést és a személyzetet.
„Havonta tízezer pesót fogsz kapni” – mondta. „Légy hálás, hogy nem rúglak ki.”
Lesütöttem a tekintetem.
Ez megnyugtatta.
Pontosan erre volt szükségem.
Találtam egy régi telefont elrejtve a szobámban. Csak egy szám volt elmentve rajta.
Felhívtam.
—Don Julián.
Csend volt a túloldalon.
– Kisasszony… három év telt el.
Azt a dolgot kérdeztem, ami igazán számított nekem.
– Andrés meghalt?
A válasz lélegzet-visszafojtva hagyott.
– A bátyja soha nem szállt fel arra a gépre.
Andrés két órával a felszállás előtt kapott egy névtelen üzenetet. Pénzügyi dokumentumok másolataival a kezében szállt le a gépről, és eltűnt, mert rájött, hogy valaki megpróbálja kiirtani az egész családunkat.
Három évig titokban nyomozott.
És voltak emberei a Grupo Ferreren belül is.
Az egyik ilyen ember Mateo volt.
Három nappal később újabb meglepetés ért.
Egy főiskolai barátja, Mariana Torres, egy befektetési alap kutatója, felfedezte, hogy „Renata Cruz” gyakorlatilag nem létezett, mielőtt Monterreybe érkezett.
A valódi személyazonossága Daniela Morales volt.
Évekkel ezelőtt az Argos Norténál dolgozott, egy Ricardo Ferrerhez köthető magánbiztonsági cégnél.
Ricardo Eduardo nagybátyja volt.
Ugyanaz a férfi, aki egy évtizede küzdött vele a család feletti uralomért.
Aztán minden a helyére került.
Danielát Eduardo mellé helyezték.
Úgy tett, mintha megmentené egy autóbalesetből.
Elnyerte a bizalmukat.
És belülről irányította a műveleteket, a hiteleket és a tőkemozgásokat.
De Daniela semmit sem tudott rólam.
