Ideiglenesen hozzáférést biztosított nekem a tanácsban lévő szavazótáborához, hogy megakadályozza Danielát abban, hogy új műveleteket hajtson végre, amíg a nyomozás folyamatban van.

Nem bizalom volt.

Kétségbeesés volt.

És ez elég volt nekem.

A második darab Hector Gálvez volt, egy bankár, aki részt vett Ricardo pénzügyi műveleteiben.

Andrés bizonyítékokkal rendelkezett arra vonatkozóan, hogy houstoni, madridi és miami ingatlanokat vásárolt fedőcégekhez kapcsolódó számlákon keresztül.

Megbeszéltem vele egy találkozót egy monterreyi szállodában.

Azt gondolta, hogy mentelmi jogról tárgyalhat.

„Együttműködni szeretnék” – mondta.

– Akkor működjön együtt.

– Garanciákra van szükségem.

– Azoknak az áldozatoknak, akik azon a repülőgépen meghaltak, szintén nem voltak garanciáik.

Az arca megváltozott.

Mi valami egészen mást ajánlottunk neki: hogy önkéntesen nyilatkozzon, adja át a pénzügyi tranzakciókat, és jogi előnyöket kérjen az együttműködésért cserébe.

Cserébe hivatalosan is tájékoztatnia kellett a hatóságot Ricardo minden egyes pénzmozgatási kísérletéről.

Elfogadta.

Az ő vallomásával a lánc teljessé vált.

Pénz.

Shell cégek.

Szerződések.

Rendelések.

Szabotázs.

És Daniela.

De még mindig hiányzott.

Két napig senki sem tudta, hol van.

Amíg Mariana nem talált egy havi átutalást, amit Daniela egy saltillói idősek otthonába küldött.

A nagyanyja ott lakott.

Nem fenyegettem meg a hölgyet.

Semmi célt nem szolgált volna, ráadásul egy hetvennégy éves nőnek nem kellene fizetnie az unokája bűneiért.

Csak egy levelet küldtem Danielának:

„A nagymamád jól van. Senki sem fog hozzányúlni. De tudod, hogy Ricardo már nem tud megvédeni téged. Add fel magad, és mondd el az igazat.”

Daniela még aznap este felhívott.

A hangjában már nem volt semmi édesség.

-Mit akarsz?

—Gyere vissza.

– Szóval harminc év börtönbe zárhatnak?

– Szóval abbahagyod a futkározást egy olyan férfi után, aki mindjárt elhagy téged.

– Ricardo nem hagyna el engem.

– A fiókjaik blokkolva vannak.

Csend.

—jelentette ki Hector Gálvez.

Újabb csend.

– És Andrés Salgado él.

Hallottam a lélegzetét.

Ekkor tudtam, hogy nyertem.

Nem a tárgyalás.

Nem a cég.

A pszichológiai harc.

Daniela három éven át azt hitte, hogy mindenkit kizárt, aki rekonstruálni tudta a történetet.

– Ha visszamegyek – kérdezte –, mi lesz a nagymamámmal?

–Tovább fog lakni ott, ahol van. Fizetek egy gondozót, ha szükséges.

– Miért tennéd ezt?

– Mert nem ő ölte meg a szüleimet.

Daniela néhány másodpercig várt.

-Rendben van.

Két nappal később megjelent az ügyészség előtt.

A hír kipattant.

A Renata Cruz néven ismert nő Daniela Moralesnek bizonyult, aki egy Ricardo Ferrerhez köthető cég korábbi alkalmazottja volt.

A kijelentése egyenesen hozzá vezetett.

Amikor szövetségi ügynökök érkeztek Mexikóvárosba, hogy letartóztassák, Ricardo továbbra is megpróbált ügyvédeket, politikusokat és volt munkatársakat felhívni.

Senki sem akart válaszolni neki.

Daniela átadta az e-maileket, az utasításokat és a fizetési bizonylatokat.

Azt is elárulta, hogy Eduardo autóbalesetet megrendezték, hogy ő legyen az a nő, aki megmentette az életét.

Eduardo ezt a részt egy miniszteri nyilatkozat alatt hallotta.

Mateo azt mondta, hogy percekig a padlót bámulta.

Nem sajnáltalak.

Mert az egy dolog, hogy Daniela manipulálta.

Amit velem tett, az valami egészen más volt.

Hónapokkal a szüleim halála előtt Eduardo tárgyalt Ricardóval a Grupo Salgado finanszírozásából való összehangolt kilépésről.

Tudta, hogy a cégünk összeomlása anyagilag tönkretenné a családomat.

Azért tette, mert a földünket akarta.

Aztán, amikor a szüleim meghaltak, úgy döntött, hogy elhiszi, hogy ez csak véletlen egybeesés.

Kényelmesebb volt.

A jogi folyamat hónapokig tartott.

A fő tárgyalás előtt Eduardo kérte, hogy találkozhasson velem San Pedro házában.

Két dokumentum volt az asztalán.

Az első a teljes vallomása volt.

Neveket, dátumokat, találkozókat, hívásokat és bankszámlaszámokat jegyzetelt fel.

Nem titkolta az érintettségét.

A második a válási megállapodásunk volt.

A vagyonrészben gyakorlatilag mindent rám akart hagyni, ami még a nevén volt.

Becsuktam a mappát.

– Nincs szükségem arra, hogy bármit is adj nekem.

– Ez nem ajándék.

– Szóval, mi is az?

– Nem tudom. Talán ez az egyetlen dolog, amit viszonozni tudok.

Megráztam a fejem.

„Nem hozhatod vissza a szüleimet. Azokat az éveket sem tudod kitörölni, amikor elhitetted velem, hogy őrült vagyok a bizalmatlanságom miatt. És azt a három órát sem tudod kitörölni, amikor megparancsoltad nekik, hogy verjenek tovább.”

Eduardo lehunyta a szemét.

-Tudom.

Aláírtam a válási papírokat.

– Az egyetlen hasznos dolog, amit tehetsz, az az, hogy felállsz a tanúk padjára, és elmondod az igazat, még akkor is, ha ezzel tönkreteszel.

-Én meg fogom tenni.

– Akkor tedd meg először anélkül, hogy bármit is várnál tőlem.

Felkeltem.

Mielőtt elment, felhívott.

—Valéria.

Megálltam, de nem fordultam meg.

-Sajnálom.

– Hat évvel később érkeztél.

És elmentem.

A tárgyalás során Daniela beismerte, hogy Ricardo rendelte el a repülőgép szabotálását.

Elmagyarázta, ki fizetett, ki módosította a karbantartást, és hogyan használták fel a különböző cégeket a pénz mozgatásához.

Amikor Ricardo ügyvédje megpróbálta megtagadni a végzést, Daniela megismételte a férfi egy találkozón elhangzott mondatát:

– „Nem akarok egyetlen Salgadót sem, aki igényt tarthatna arra, amit el fogunk vinni.”

A szoba elcsendesedett.

Aztán Eduardo tanúskodott.

Elismerte, hogy részt vett a cégünk elleni pénzügyi cselszövésben.