1. RÉSZ
– Uram, nagyapának adna bérbe ma estig? Holnap anyám elvisz San Jerónimóból, és lehet, hogy nem térünk vissza.

Don Leandro a munkapadra ejtette a vésőt. Asztalosműhelye előtt, a michoacáni napsütésben, egy nyolcéves kislány állt sárga ruhában, két egyenetlen fonattal és egy karton bőrönddel. Mindkét kezében egy-egy 10 pesós érmét szorongatott.

—Hogyan került?

– Ma szükségem van egy nagypapára. Nem foglak túlságosan zavarni.

A 67 éves Leandro nyolc éve élt egyedül felesége, Clara halála óta. Megtanult kávét főzni egy főre, a rádió előtt enni, és abbahagyni a túlzott nézegetést Clara kötényére, ami még mindig a tűzhely mögött lógott.

—A nagyok nem bérelnek.

A lányom megnyílt a kezemben.

– Ez mind az, amit tengo.

– És mire vágysz?

Elővett egy piros jegyzetfüzetet a bőröndjéből. Az egyik oldalon egy lista volt: együtt enni, valamit elkészíteni, fényképezni, mesét hallgatni, és jó éjszakát kívánni a nagyapától.

– Az osztályomban mindenki a nagyszüleiről mesél. Nekem nincsenek. Holnap Querétaróba megyünk. Tudni akartam, hogy érzed magad, mielőtt elmegyek.

Leandro megpróbált nemet mondani. Aztán a kislány vitába szállva eltette a jegyzetfüzetet.

– Mindenesetre köszönöm, uram.

Ez a lemondás jobban zavarta, mint egy hiszti.

—Oye. ¿Hogy menjek a lámákba?

—Befejezés

A név a mellkasába döbbent. A feleségét is Clarának hívták.

—Puedes quadarte un rato. (Nincs értelmes fordítás.)

A lányom

—¿És el tudod dönteni a nagyszülőt?

—Csak ezért

– Rendben, nagyapa

Leandro évekig kerülte a családjáról szóló beszélgetéseket. A városban mindenki tudta, hogy van egy lánya, de szinte senki sem merte megemlíteni Teresát előtte. Amikor valaki megkérdezte, azt válaszolta, hogy messze lakik, és témát váltott. Még Ramona sem tudta az egész történetet. Ezért érezte kellemetlenül, amikor a kislány „nagypapának” szólította: gyengédség, igen, de az az érzés is, hogy valaki kinyitott egy ajtót, amit ő maga túl sokáig tartott zárva.

A szó megváltoztatta a műhely hangzását. Clara minden egyes fűrészről, minden egyes deszkáról és minden egyes bútordarabról kérdezősködni kezdett. Talált egy kis széket, aminek az egyik lába egyenetlen volt.

—Ez egy elem

– Tudom.

—Elrendezés

—Dolgo do trabajo

Clara miró a nagyobb vákuum.

—Nincs párhuzam

Leandro rámeredt. A lány találkozott a tekintetével. Percekkel később már a széket javították. A lány rossz szerszámokat adott át neki; úgy tett, mintha bosszús lenne. Amikor Clara egy hatalmas szöget adott neki díszlécnek, Leandro hónapok óta először hallott tőle nevetést, amit Ramona, a folyosó túloldalán élő szomszédja.

Ramona egy zacskó paradicsommal jelent meg.

— Te vagy a lányod?

– Én vagyok az unokája – Clara.

– Mára – tisztázta Leandro.

Ramona abbahagyta a mosolygást, miközben figyelmesen nézett a kislányra.

—Tiene egy érthető figura.

Leandro témát váltott, de a mondat ragadt az emlékezetében.

Délben vörös rizst, tojást és sült főzőbanánt készített. Clara élvezettel evett. Az étkezés felénél kért egy tálat.

„Tegyek belőle anyukámnak is? Elment elintézni a munkapapírjait, és nem reggelizett.”

Leandro felszolgált még egy adagot.

— Hol élnek?

– Doña Estela pékségének hátsó szobájában.

– Anyukád tudja, hogy itt vagy?

Clara bedugta a lábát az asztal alá.

– Tudja, hogy a városban vagyok.

– Nem ezt kérdeztem.

– Túl sokat kérdez egy lakbért fizető nagypapához képest.

Leandro majdnem elmosolyodott.

– Mi a neve anyukádnak?

Klára lenézett.

—Tereza.

Leandro villája a tányérnak esett.

– Mit, Teresa?

A lány elsápadt. Aztán kinyitotta a bőröndöt, és kivett belőle egy összehajtogatott fényképet. Letette az asztalra.

A képen, amelyet sok évvel ezelőtt készítettek ugyanezen asztalosműhely előtt, a felesége, Clara egy 19 éves lányt ölel. Leandro felismerte ezt a mosolyt, így felvonta a szemöldökét, sőt még a farmerblúzt is.

Terézia volt az, az egyetlen lánya.

A lány, aki 17 évvel korábban egy brutális vita után elhagyta. A lány, akire ráordított, mondván, hogy ha átlépte a kaput tanulni menni, akkor ne jöjjön vissza, amikor az élete rosszra fordul.

Leandro a lányra nézett.

– Teresa az édesanyád?

Klára bólintott.

-Igen.

– Ő küldött téged velem?

– Nem. Egy dobozban találtam a fotót. Anya sosem akarta elhozni nekem.

Leandro úgy érezte, nem kap levegőt.

-Hány éves vagy?

—8.

A lány felvette a fényképet, de mielőtt eltette volna, sokkal halkabb hangon megkérdezte:

– Szóval… tényleg az unokája vagyok?

Leandronak nem volt ideje válaszolni.

Remegő hang hallatszott az ajtó felől, amit 17 éve nem hallott a házában.

– Igen, Clara. Ő a nagyapád.

Leandro felemelte a fejét.

Terézia ott volt.

2. RÉSZ
Teresa izzadságban és kínban úszva lépett be. Nem ölelte meg az apját. Odaszaladt Clarához, megvizsgálta a karját és az arcát, majd a mellkasához szorította.

– Megmondtam, hogy ne menj ki a cukrászdából.

– Hagytam egy üzenetet.

– Egy olyan üzenet, amin az állt, hogy „Elmentem keresni egy nagyapámat”, nem árulta el, hol vagy.

Klára sírni kezdett.

– Bocsánat, anya.

Leandro felállt.

„Nem tudtam, hogy engedély nélkül ment el. Amint megtudtam, hol laknak, magammal vittem.”

Teresa most nézett rá először.

-Köszönöm.

Ez a szó hidegebb volt, mint egy sértés.

Klára felvette a jegyzetfüzetet.

– Anya, még mindig hiányoznak dolgok a listáról.

Megyünk.