-Én is.
– De nem akarom a hátralévő időnket azzal tölteni, hogy csak erről a 17 évről beszélünk.
Leandro ránézett.
-Mit akarsz?
Terézia elmosolyodott.
– Szeretnék találkozni a lányom nagyapjával.
Ezúttal ő ölelte át.
A következő évben nem történtek csodák. Teresa nem hagyta ott az állását, hogy visszatérjen az asztalosmesterséghez. Leandro nem adta el a házát, és nem költözött el. Clarának voltak napjai, amikor mindkettőjükre dühös volt. Voltak elfelejtett hívások, elhalasztott utazások és viták. A különbség az volt, hogy ők már nem változtattak minden problémát búcsúvá.
Leandro megtanította Daríót ügyeket intézni, és elkezdett néhány hétvégét utazásra szánni. Teresa folytatta tanulmányait, hogy megpróbáljon visszatérni a tanításhoz. Clara tovább nőtt két város között, és megtanulta, hogy egy családot kilométerek is elválaszthatnak egymástól anélkül, hogy a csend elválasztaná őket.
A kartonbőröndjével való megérkezésének első évfordulóján Teresa és Clara visszatértek San Jerónimóba. Leandro ugyanazt az ebédet készítette: rizst, tojást és főzőbanánt.
Clara beszaladt a műhelybe. A szék még mindig ott volt, az egyik lába valamivel világosabb fából készült.
– Még mindig csúnya.
– És továbbra is kritizálod a munkámat.
– Unokaként ez a kötelességem.
Ramona megérkezett az édes kenyérrel. Teresa három tányért tett az asztalra. Leandro a jelenetet bámulta. Évekig egy személyre szolgált fel ételt. Aztán néhány órán át két személyre. Most már hárman voltak, és senkinek sem kellett úgy tennie, mintha a múlt nem létezne, hogy élvezhesse a jelent.
Clara elővette a piros jegyzetfüzetét. Az első lista még mindig ellenőrizve volt. Aztán egy új oldalon kinyitotta.
– Csináltam egy másikat.
„Mi van ráírva?” – kérdezte Leandro.
–Megtanultam asztalt készíteni, utazgattam a nagyapámmal, hallgattam a nagymamám meséit, sok születésnapot ünnepeltem…
– Ez drágának hangzik.
– Még nem végeztem.
A végén ezt írta: „Holnap is hívd fel.”
Clara elővette a pénzérmét. Leandro megkereste a sajátját egy kis fiókban. Összerakták őket, és a fém száraz hangot adott ki.
-Nagyapa.
-Hogy?
– Az első napon azt mondta, hogy csak egy napig nevezheti így.
Leandro úgy tett, mintha számolgatna.
– Úgy tűnik, meghosszabbították a szerződést.
– Mennyivel tartozom neked?
Az öregember széttárta a karját.
-Semmi.
Klára megölelte.
Azon az estén, mielőtt lefeküdt volna, a lány megállt a galéria előtt.
– Jó estét, nagyapa!
– Jó éjszakát, lányom!
– Holnap nem leszek itt.
Leandro Teresára nézett, majd az unokájára.
– Akkor holnap újra beszélünk.
Klára elmosolyodott, és bement a szobába.
A falon ott lógott az első nap fényképe: egy férfi, aki azt hitte, elvesztette a családját, és egy kislány, aki csak annyit szeretett volna, hogy valaki válaszoljon, amikor azt mondja: „Nagyapa”. Egyikük sem tudta visszaszerezni az elveszett éveket. Egyikük sem tudta. De abbahagyták a megmaradt évek pazarlását.
És attól kezdve minden alkalommal, amikor Clara felhívta és azt mondta:
-Nagyapa
Ugyanaz a hang szólt mindig a vonal túlsó végén:
– Itt vagyok, kislány
Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy minél több ember felfedezhesse. ❤️
Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy folytathasd. Köszönjük, hogy elolvastad! 👇
