– De holnap már nem leszek itt.

Terézia lehunyta a szemét.

– Pontosan ezért.

Leandro fogta a lány bőröndjét, és elkísérte őket a pékségbe. A hátsó szobában két nagy bőröndöt, egy munkaszerződést és három mappába tűzött buszjegyet látott.

– Querétaróba mész?

– Holnap 6:30-kor – válaszolta Teresa.

– Nem tudtam, hogy van egy unokám.

Összeszorította az állkapcsát.

– 17 év alatt meg sem kérdezted, hogy élek-e még.

Klára rémülten nézett mindkettőjükre.

– Nem előtte – mondta Teresa. – Nem szándékozom őt hírvivővé tenni annak, amit szakítottunk.

Leandro egyedül tért vissza asztalosműhelyébe. Kinyitott egy fiókot, amihez évek óta nem nyúlt. Bent több levél volt Teresától. Némelyik nyitva volt, mások visszajöttek. Emlékezett rá, hogy elolvasta őket, majd válasz nélkül eltette, mert azt akarta, hogy Teresa „tanuljon”. Most valami egészen más bizonyítékának tűntek: Teresa valóban megpróbált újra beszélni vele.

Másnap reggel elment a pékségbe.

– Nem azért vagyok itt, hogy megkérjelek, változtasd meg a terveidet – mondta a lányának. – Azért vagyok itt, hogy engedélyt kérjek, elbúcsúzhassak Clarától.

Terézia tanulmányozta.

– Ne ígérj olyat, amit nem fogsz betartani.

-Én nem fogom megtenni.

Clara nyitott jegyzetfüzettel jelent meg. Két dolog hiányzott: egy fénykép és egy jó éjszakát kívánó nagyapja. Teresa beleegyezett, hogy délután 4-ig Leandroval tölthesse.

Bementek a téren lévő kis fotóstúdióba. Clara az öregember ölébe ült.

„Közelebb egymáshoz” – kérte a fotós.

– Ha közelebb megyünk, bebújok az ingébe – tiltakozott a lány.

Leandro nevetett. Amikor a vaku felvillant, Clara megfogta a kezét.

Aztán visszatértek a műhelybe. Két keretet készítettek. A lány egy segítségével egy ferde csillagot faragott a sajátjába, és a két érmét az asztalra helyezte.

– Már nem kell bérelnem.

Leandro elvette az egyiket, a másikat visszaadta.

– Mindannyiótoknak egy.

-Szóval így?

– Hogy emlékeztessen minket arra, hogy megállapodást kötöttünk.

Négy órakor Teresa megérkezett érte. Vihar kezdett sötétíteni az eget. Clara könyörgött, hogy maradhasson, amíg besötétedik, de az anyja nem volt hajlandó.

– Holnap kora reggel indulunk. Még pakolnunk kell.

Röviddel ezután, vissza a pékségben, Teresa fogadott egy munkájával kapcsolatos hívást. Amikor visszatért a szobájába, az ágy üres volt. A párnán egy cetli volt: „Befejezem a listámat. Visszajövök, mielőtt túl sötét lesz.”

Teresa szinte kiabálva hívta Leandrot.

Emlékezett rá, hogy Clara azt mondta, emlékezni akar arra a helyre, ahonnan indulnak. A régi terminál felé rohant. A tető alatt ülve találta, ölében a jegyzetfüzettel, miközben az eső csapkodott az utcára.

Teresa másodpercekkel később megérkezett, és dühösen és félelemmel átölelte a lányát.

– Soha többé ne csináld ezt!

– Csak el akartam itt búcsúzni.

Leandro leguggolt elé.

–Anyukádnak mindig tudnia kell, hol vagy. Attól, hogy szeretsz valakit, még nem lesz jogod megijeszteni.

Klára sírt.

–Csak ellenőrizni akartam, hogy amikor azt mondom, hogy „nagyapa”, valaki válaszol-e nekem.

Leandro arca eltorzult.

-Itt vagyok.

Azon az estén együtt tértek vissza. Teresa megengedte Leandronak, hogy maradjon, amíg Clara fel nem veszi a pizsamáját. A kislány kipipálta az utolsó négyzetet a listáján.

– Jó estét, Klára!

– Jó estét, nagyapa!

– És holnap is én leszek a nagyapád, még akkor is, ha egy másik városban leszel.

Amikor a kislány elaludt, Teresa egy dobozzal a kezében jött ki.

– Van valami, amit sosem adtam meg neked.

Elővett egy sárgás borítékot. Leandro azonnal felismerte a felesége kézírását.

— Honnan jött?

– Anya adta nekem a kórházban, 8 évvel ezelőtt, amikor utoljára meglátogattam.

Leandro mozdulatlan maradt.

– Vele voltál?

– Igen. És kérdeztem magáról. Egy nővér azt mondta, hogy kérte, ne hívják be.

Az öregember felidézett egy fáradtságtól és nehezteléstől elhangzott mondatot: „Ne zavard Teresát; úgy döntött, hogy messze marad.”

Teresa felé tolta a borítékot.

–Én is tettem valami megbocsáthatatlant. Anya megkért, hogy adjam oda neked ezt a levelet. Annyira dühös volt, hogy úgy döntöttem, soha nem fogod elolvasni.

Leandro remegő kézzel vette át a borítékot.

Az előlapra a felesége ezt írta: „Leandronak, amikor végre készen áll a meghallgatásra.”

3. RÉSZ
Leandro szó nélkül bontotta fel a levelet. Teresa előtte állt, készen arra, hogy bármilyen szemrehányást tegyen. De a halott nő hangja betöltötte a szobát, mielőtt bármelyikük is megvédhette volna magát.

„Az én makacs öregfiúm: Teresa nem azért ment el, mert már nem szeretett minket. Azért ment el, mert joga volt más életet építeni. Ne hagyd, hogy az elvesztésétől való félelmed büntetéssé váljon. Ha valaha is visszatér, ne próbálj meg még egy vitát megnyerni. Hallgass rá. És ha addigra már lesznek gyerekei, ne kényszerítsd őket a felnőttek büszkeségének megfizetésére.”

Leandro abbahagyta az olvasást. Kinézett annak a szobának az ajtajára, ahol az unokája aludt.

– Anyád tudta, hogyan bántson meg néhány szóval.

Teresa szeme megtelt könnyel.

– Azt is tudta, hogyan kell elmondani az igazat.

Leandro visszatért a levélhez. Clara, a felesége, bevallotta, hogy Teresa több levelének másolatát is megőrizte, mert attól tartott, hogy a férfi dühkitörésében elpusztítja őket. Emlékeztette, hogy a lányuk írt neki a tanulmányairól, az első munkájáról és a házasságáról. Megpróbált kapcsolatba lépni vele. Nem úgy, ahogy a férfi követelte, hanem úgy, ahogy ő tudta.