Míg Nico egy deszkát csiszolt a műhelyben, Ernesto felidézte a testvéreket szétválasztó vitát. Amikor apjuk meghalt, Tomás el akarta adni az örökölt föld egy részét, hogy kifizesse az adósságait, és Marisollal Moreliába költözzön. Ernesto ezt nem volt hajlandó megtagadni. Azt mondta, hogy a föld nem eladó, és hogy Tomás felelőtlen. Elena megvédte a fiatalokat. A vita sértésekkel végződött. Tomás elment. Marisol hetekkel később eltűnt. Ernesto hagyta, hogy a büszkeség szokásává váljon, és évekig nem válaszolt a beérkező levelekre.

Délután felhívta a kórház egyik szociális munkása. Marisol állapota stabil volt, de újabb műtétre és több hetes rehabilitációra lett volna szüksége. A DIF (Országos Integrális Családfejlesztési Rendszer) már tudta, hogy Nico ideiglenesen Ernestonál lakik, és meg kellett erősíteniük, hogy a fiú biztonságos otthonban marad.

– Itt maradhatsz – felelte Ernesto, mielőtt még gondolt volna rá.

Amikor letette a telefont, Nico éppen egy deszkakorlátot épített tábornok elé.

– Anyukádnak eltart egy ideig, mire felépül.

A gyerek összeszorította a száját.

-Én is?

Ernesto úgy tett, mintha gondolkodna.

– Talán a tábornok tudna gondoskodni magáról.

– Én a DIF-et részesítem előnyben.

Az öregember hangosan felnevetett.

– Te maradsz.

– Unokaként?

– Asszisztensként.

– Az ideiglenes unoka jobban hangzik.

A következő napokban Nico minden étkezés után elraktározta a kenyeret. Ernesto vett egy kenyérkosarat, és megtöltötte. A fiú gyanakodva nézett rá.

– El fog romlani.

– Akkor egyél.

Nico megtört egy zsemlét, és odaadta neki a felét.

– Tarts meg magadnak is, a biztonság kedvéért.

Két nappal később Marisol már tudott beszélni. Nico hangja megváltozott, amikor meghallotta a lányt.

– Anya, jól vagyok… nem, nem zavarlak annyira.

Ernesto hátulról tiltakozott.

– Ez még a jövő zenéje.

Nico elmosolyodott. Aztán megkérdezte, mikor szabadul. A válasz hallatán elkomorodott az arca.

Marisol beszélni kért Ernestóval.

— Köszönöm, hogy megkaptad.

– Mi köze Tamásnak ehhez az egészhez?

Csend lett.

– Tudja, hogy Nico létezik.

– Ő az apád?

-Nem.

– Akkor mondd el az igazat.

Marisol nehezen lélegzett.

„Amikor Ramón elhagyott, Tomás segített nekünk. Nico alig múlt egy éves. Fizette a lakbért, vett ennivalót, és bevitt a kórházba, amikor a fiúnak tüdőgyulladása lett. Aztán a felesége megbetegedett, és elment. Én is becsuktam az ajtót. Nem románc volt, Don Ernesto. Valaki megpróbálta helyrehozni azt, amit mindannyian elrontottunk.”

– És miért titkolta el Elena a nevét?

– Mert tudtam, hogy sosem hívnád fel önszántadból. Valami még mindig hiányzik a dobozból. A gomb csak a kezdet volt.

Ernesto két napot töltött Tomás számának megírásával és törlésével.

Nico egy papírdarabon fedezte fel.

– Hívd fel.

– Maradj ki belőle.

– Anyám egy ismeretlen férfival küldött, és én eljöttem.

– 8 éves vagy.

– Ezért vesztegettem kevesebb időt.

Ernesto nem hívott.

Csütörtökön egy régi kisteherautó állt meg a kapu előtt. Tomás szállt ki belőle, ősz haja, széles válla volt, és ugyanolyan járású, mint Ernesto. Nico követte az öregembert kifelé.

– Az biztos a híres.

Tomás nem lépett át a kapun.

– Marisol megkért egy nővért, hogy keresse meg az egyik barátomat. Azt mondta, hogy a gyerek itt van.

Nicóra nézett.

– Felnőttél.

– Ismersz engem?

– Amióta csak csecsemő voltam.

Nico összehúzta a szemét.

– Te vagy az apám?

Tomás majdnem köhögött.

-Nem.

– Hát, csak kérdeztem.

19 év után most először nevettek ugyanazon a dolgon a testvérek.

Leültek kávézni. A nyugalom nem tartott sokáig.

– A nagyapád mindig is makacs volt – mondta Thomas.

– Nem vagyok a nagyapja – javította ki Ernesto.

Nico felemelte az ujját.

-Időbeli.

Ez a szó nyitotta meg a beszélgetést. Szóba került a föld, az adósságok, Marisol és Elena.

– Azt mondtad, ha eladom, akkor ne tekintselek téged a testvéremnek – emlékezett vissza Tomás.

– És azt mondtad, hogy Elena előbb-utóbb megunja majd.

Tamás lesütötte a szemét.

– Ez volt életemben a legrosszabb dolog, amit valaha mondtam.

Nico abbahagyta a viccelődést.

Tomás megerősítette, hogy évekkel később találta meg Marisolt, aki már Ramón gyermekével volt terhes, és hogy segített neki, amikor a férfi elment.

– Szóval nem hagytál el – mondta Nico.

„Nem az én dolgom volt átvenni apád helyét. De jobban kellett volna elbúcsúznom.”

Aztán kiürítették a doboz tartalmát az asztalra. Tomás elvette a mérőszalagot.

—Ez a tipp kézzel varrt.

Egy késsel két öltést készített. Egy összehajtott papírdarab ugrott ki a széléből.

Ernesto felismerte Elena kézírását.

„Ha együtt olvassátok ezt, túl sokáig tartott. A föld nem tudja, ki nyert egy vitát. Marisol volt a lányom, akit az élet kölcsönadott nekem. Ha ő vagy valamelyik gyermeke segítséget kér ebbe a házba, ne csináljatok a régi hibáitokból új problémákat.”

Tomás befogta a száját. Ernesto folytatta az olvasást.

„És ha még mindig veszekednek, ne feledd, hogy túl öregek ahhoz, hogy bolondot csináljanak magukból.”

Nico hangosan felnevetett. Tomás is. Ernesto is nevetett, pedig a papír remegett a kezében.

Aztán Tamás letette a csészét.

– Elena hagyott egy újabb levelet. Megtartottam. Sosem volt bátorságom odaadni neked.