3. RÉSZ
Tomás visszatért a teherautójához, és elővett egy sárgás borítékot a kesztyűtartóból. Az elején csak az „Ernesto” felirat állt. Az öregember azonnal felismerte: Elena kézírása volt.

– Mióta van ez nálad?

– Még mielőtt meghalt volna.

Ernesto felállt.

– 19 éves?

– Ő adta nekem, amikor utoljára meglátogatott Moreliában. Arra kért, hogy adjam oda neked, ha abbahagyjuk az ellenségként való viselkedést.

– Szóval úgy döntöttél, hogy vársz majdnem két évtizedet.

– Engem is kereshettél volna.

Jogos volt az ütés. Ernesto visszaült.

A levél sem rejtett örökséget, sem csodálatos kinyilatkoztatást nem tartalmazott. Elena a házról írt. Azt mondta, hogy Ernesto összekeveri a gondoskodást a ragaszkodással, Tomás pedig a szökést a szabadsággal. Arra kérte őket, hogy amikor eljön az idő, ne engedjék, hogy egy darab föld többet érjen egy közös étkezésnél.

A végén egy sor szólt Marisolhoz: „Ha valaha visszajössz, ne kérj engedélyt, mintha idegen lennél.”

Ernesto a kézfejével törölgette a szemét.

Tomás nem próbálta megölelni. Csak annyit kérdezett:

– Vasárnap mehetek?

Ernesto eltartott egy ideig.

– Hozz tortillát!

– Ez egy igen.

– Ez egy feltétel.

Niko felemelte a kezét.

– Igennel szavazok.

– Senki sem kérdezett meg – felelték egyszerre a testvérek.

A fiú elmosolyodott.

– Megint hasonlítanak.

A kibékülés nem volt tökéletes. Tomás vasárnaponként visszatért. Néha veszekedtek, máskor együttműködtek. A különbség az volt, hogy már nem búcsú nélkül távoztak.

Nico úgy foglalta el a házat, mintha évek óta ott lett volna, és folytatta személyes háborúját a tábornok ellen, aki még mindig a tyúkól közelében üldözte.

Egy kora reggel Ernesto meghallotta a fiú hangját az ajtó felől.

—Don Ernesto.

-Mi történt?

-Semmi.

– Akkor menj aludni.

Nico lehajtotta a fejét.

– Azt mondtad, ha magányosnak érzem magam, felhívhatlak.

Ernesto csatlakozott.

—Tiszteletes.

Nico leült egy székre, és mesét kért. Ernesto elmesélte neki, hogyan próbáltak Tomással szamáron ülni, és végül egy árokban kötöttek ki. Nico elaludt nevetéssel. Miközben a szobába vitték, a fiú mormolta:

– Köszönöm, nagyapa.

Az öregember mozdulatlan maradt.

Nem tudta, hogy Nico ébren van-e. Leültette, kiment a folyosóra, és majdnem egy órát töltött a sötét udvart bámulva.

Nem a szó ijesztette meg.

Ennyire szerettem volna újra hallani.

Három nappal később megérkezett egy szociális munkás a DIF-től (Országos Integrális Családfejlesztési Rendszer). Marisol állapota javult, de a felépülése lassabban fog menni. Emellett hónapokig tartozott lakbérrel, mivel nem dolgozott. A szociális munkás elmagyarázta, hogy van egy anyai nagynénje Guadalajarában, aki hajlandó ideiglenesen befogadni Nicót.

A fiú megfeszült.

– Nem ismerem őt.

– Családtag – felelte a nő.

Nico Ernestóra nézett.

– Ő is.

Ernesto úgy érezte, mindenki válaszra vár.

-Nem egészen.

A fiú arca megváltozott.

– Soha nem mondtam, hogy a vér miatt van.

Nico a látogatás alatt többet nem szólt semmit. Azon az estén ételt hagyott a tányérján, amit soha nem tett.

„Dühös vagy?” – kérdezte Ernesto.

-Nem.

– Igen, az vagy.

– Azt mondtad, nem vagyok családtag.

–Azt mondtam, hogy nem vagyok a vér szerinti nagyapád.

— Ugyanaz a dolog.

-Nem.

Niko felnézett.

Ernesto mély levegőt vett.

– A vér megmagyarázza, honnan jön valaki. Nem mindig magyarázza meg, hogy ki marad.

A fiú nem szólt semmit.

– Ha anyukád beleegyezik, és a DIF engedélyezi, hogy itt maradj, amíg a gyógyul, akkor addig maradhatsz, ameddig szükséges.

– Még ha hónapokig is tart?

– Még ha hónapokba is telik.

– Még akkor is, ha sokat beszél?

– Erről majd tárgyalni kell.

Nico alig mosolygott.

– Aztán folytatódik az interjú.

– Az interjúm?

– Persze. Még nem döntöttem el, hogy lehetsz-e a nagyapám.

Ernesto olyan nevetést hallatott, hogy egészen a teraszig hallani lehetett.

Öt héttel Nico érkezése után Marisol egy mankóval a kezében elhagyta a kórházat. A fiú, amint meglátta, azonnal odaszaladt hozzá.

-Anya!

Egy nővérnek kellett segítenie neki kapaszkodni az ölelés alatt.

Ernesto néhány lépéssel mögötte várt. Marisol soványabb volt, és fájdalmak gyötörték a járást. Amikor meglátta, megállt.

—Don Ernesto.

—Marisol.

A nő megölelte.

13 évnyi figyelmen kívül hagyott levél volt ebben a gesztusban.

– Köszönöm a fiam nevében.

– Ez nem adósság.

– Számomra igen.

– Akkor fizess vissza azzal, hogy visszaszerzed magad.

Marisol és Nico néhány hetet töltöttek a házban, mivel Marisol még mindig nem tudott visszamenni a csomagolóüzembe. Az első este Marisol bement Elena régi varrószobájába. Megérintette a régi gépet, és hangosan sírt.

„Itt tanított meg szegéseket készíteni” – mondta.

—Eltörtél 3 tűt is.

– 2 db volt.

—Elena azt mondta, hogy 3.

– Elena hazudott, amikor egy történetet javított.

Ernesto elmosolyodott.

Aztán Marisol komoly lett.

– Én is sokszor írtam neki.

-Tudom.

– Soha nem válaszolt.

-Tudom.

– Ez fájt.

Ernesto nem keresett kifogásokat.

-Bocsáss meg.

Ez a bocsánatkérés többet ért nekik, mint bármilyen magyarázkodás.

Napokkal később megérkezett Tomás. Marisol megdermedt, amikor meglátta. Nico a három felnőttre nézett.

– Itt mindenkinek megvan az a rossz szokása, hogy évekig nem beszélnek egymással.

– Menj játszani! – mondta Marisol.

–Mindig engem küldenek játszani, amikor jól mennek a dolgok.