Tizenegy órától kezdve elkezdtek érkezni az autók a főúton keresztül. Nagybácsik, unokatestvérek, üzlettársak, akik családi barátokká váltak, elegáns ruhás nők és gyerekek, akik mintha születésük óta ismerték volna annak a világnak az összes íratlan szabályát.

Elena azért dolgozott, mert bár Lucía vendég volt, mégis alkalmazott volt.

Carmen megpróbálta megnyugtatni.

– Alejandro úr világossá tette. A lány ma nem vesz részt a szertartáson.

A probléma az volt, hogy nem mindenki értett ezzel egyet.

Beatriz Valcárcel, Alejandro nagynénje ebéd előtt fedezte fel, kicsoda Lucía.

Figyelte a kert közelében játszó lányt, majd meglátta Elenát, aki éppen poharakat tett ki.

– Az a lány a te lányod, ugye?

– Igen, asszonyom.

– És mit csinál a vendégek között?

Elena nyugodt hangon beszélt.

– Mr. Alejandro meghívta.

Beatriz arckifejezése megváltozott.

– Az unokaöcsém mostanában furcsa döntéseket hoz.

Elena nem válaszolt.

Évekkel ezelőtt megtanultam, hogy egyesek olyan szavakat használnak, mint a „horog”. Ha nem haraptál, végül csak a saját arroganciádat kaptad el.

De Beatriz ragaszkodott hozzá.

– Egy dolog kedvesnek lenni az alkalmazottakkal, de egy másik dolog összezavarni a helyeket.

Elena letette az utolsó poharat az asztalra.

– Lucía 8 éves. Nem hiszem, hogy bárki helyét átvenné.

Beatriz úgy nézett rá, mintha nem is várna választ.

– Vigyázz! A kislányok gyorsan ragaszkodnak olyan életekhez, amelyek nem az övék.

Ez a mondat bántott.

Nem Elena miatt.

Lucia által.

Elena azonban folytatta a munkát.

Nem látta, hogy Alejandro csak pár méterre van tőle.

És gyakorlatilag mindent hallott.

Abban a pillanatban nem szólt semmit.

Olyan hideg tekintettel nézett a nagynénjére, hogy Beatriz rájött, hibát követett el.

Az ünneplés folytatódott.

12:30 körül két gyerek kezdett veszekedni a szökőkútnál. Unokatestvérek voltak, és állítólag évek óta mindenen versengtek.

A vita elmérgesedett.

A szülei távolról figyelték, túl hozzászoktak a közbeavatkozáshoz.

Lúcia közeledett.

– Miért vitatkoztok?

– Mert mindig csal.

– Ő kezdte.

Lucia felváltva nézett rájuk.

– Nos, csináljatok valami olyat, amiben mindketten nyerhettek.

A gyerekek csendben maradtak.

– Ez nem létezik – tiltakozott az egyik.

Lucia a kert végébe mutatott.

– Építhetünk egy faházat. Ha jól sikerül, mindannyian nyerünk. Ha rosszul, mindannyian veszítünk.

Tíz perccel később mindhárman ágakat gyűjtöttek.

Délután 2 órára más gyerekek is csatlakoztak.

Délután 3-kor abban a helyen, ami általában veszekedéssel telt, hét kicsi épített egy lehetetlen építményt néhány bokrok mellett.

Alexander a pergolájából figyelte az eseményeket.

Elena látta, hogy mosolyog.

Ezúttal nem az a halvány mosoly volt az, ami néhány másodpercre feltűnt.

Igazi mosoly volt.

Beatriz is látta.

És ez látszólag még jobban zavarta, mint Lucia jelenléte.

Ebéd közben megtörtént az elkerülhetetlen.

Alejandro elrendelte, hogy Luciát helyezzék mellé.

Ahogy Elena elhaladt az asztal mellett, meghallotta Beatrizt.

– Alejandro, ez kezd nevetségessé válni.

Az evőeszközök megálltak.

-Milyen dolgot?

– Nagyon jól tudod, miről beszélek.

Alejandro folytatta az evést.

-Akkor nem kellene magyarázkodnod.

Beatriz kifújta a levegőt.

– Leültetted egy alkalmazott lányát egy családi étkezéshez.

Lucia lesütötte a tekintetét.

Elena mozdulatlan maradt.

Pontosan ettől félt.

Alejandro letette a villát.

–Leültettem Luciát az asztalomhoz, mert meghívtam.

– Nem ide tartozik.

Teljes volt a csend.

Aztán Lúcia megkérdezte:

Hová tartozom én?

Beatriz elvesztette az önbizalmát.

Egyetlen felnőtt sem volt felkészülve arra, hogy ezt a kérdést közvetlenül a lánytól hallja, akiről beszéltek.

Alejandro mindenki más előtt válaszolt.

– Ahol tisztelettel bánnak veled.

Aztán a nagynénjére nézett.

– És aki erre nem képes, az felesleges az asztalomnál.

Beatriz dühösen felállt.

– A nagyapád soha nem engedte volna ezt meg.

Alejandro is felállt.

– A nagyapám negyven éven át vezette ezt a családot, és a vezetékneve, a bankszámlája vagy a lakóhelye alapján próbálta eldönteni, hogy ki ér valamit. Ezt nem áll szándékomban megismételni.

Beatriz elment.

Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Lucía gyengéden megérintette Alejandro ujját.

– Át tudok helyezkedni, ha mérgesek.

Alejandro ismét leült.

– Nem fogsz helyet cserélni.

Elenának el kellett fordítania a tekintetét.

Nem akart érzelgőssé válni mindenki előtt.

Azon a délutánon, amikor a vendégek elkezdtek távozni, Elena inkább félelmet érzett, mint megkönnyebbülést.

Nem akart konfliktusforrássá válni abban a házban. Szüksége volt a munkára. Emelkedett a lakbére, még mindig voltak adósságai, és túl sok időt töltött egy kicsi, de tisztességes stabilitás megteremtésével ahhoz, hogy mindezt kockáztassa valamiért, amit még csak nem is ért.

Alejandrót kereste.

A hátsó udvarban, a patak közelében találta.

–Beszélnem kell veled.

Ránézett.

-Mondd el.

– Talán jobb is lenne, ha Lucia nem jönne vissza.

Alejandro arckifejezése megváltozott.

– Amiatt, ami a nagynénémmel történt?

-Végig.

Elena megpróbált szilárdan állni.

„Nem akarom, hogy a lányom azt higgye, egy olyan világhoz tartozik, amely holnap bezárhatja előtte a kapuit. Ma megvédheted, de nem leszel mindig ott, amikor valaki úgy dönt, hogy emlékezteti rá, ki az anyja.”

Alejandro hallgatott.

– És ki az édesanyád?

Elena meglepetten nézett rá.

– Ennek a háznak az egyik alkalmazottja.

-Nem.

A válasz azonnali volt.

„Ő egy olyan nő, aki azért dolgozik, hogy eltartsa a lányát. Ez jellemzi a munkáját, Elena. Nem ez határozza meg az értékét.”