Lucía kinyitotta a jegyzetfüzetét.
Az első oldalon egy régi rajz volt.
Egy kék ruhás kislány táncolt egy magas férfival.
A könyvtár egy másik oldalon jelent meg.
Aztán az étkező.
A patak.
A kert.
És végül egy rajz, amelyen hárman ülnek a fűben.
Alejandro lassan lapozott.
– Mondtam már, hogy mindkettőtöket beírtam a jegyzetfüzetembe – mondta Lucía.
Aztán az utolsó oldalra mutatott.
Üres volt.
– Még mindig nem tudom, hogyan kell ezt lerajzolni.
Alejandro felnézett.
-Mert?
Lúcia vállat vont.
– Mert még nem tudom, mi lesz a folytatás.
Elena Alejandróra nézett.
Ezúttal egyiküknek sem kellett elrejtenie, amit érzett.
Alexander kinyújtotta a kezét.
Nem Lucia felé.
Elena felé.
Elvette.
Megszólalt a zene mögöttük.
Lúcia elmosolyodott.
-Most rajtad a sor, hogy táncolj.
Elena halkan felnevetett.
– Parancsokat adsz nekünk?
-Igen.
Alejandro felállt.
– Akkor a legjobb, ha engedelmeskedsz.
Kimentek a pályára.
Lucia ugyanabból a székből nézett rájuk, ahonnan másfél évvel korábban azt suttogta, hogy senki sem akar vele táncolni.
De most nem volt egyedül.
Rosa az egyik asztaltól szólította.
Carmen vitatkozott egy pincérrel, mert a szalvéták rosszul voltak elhelyezve.
Több gyerek odaszaladt Luciához, hogy mutassanak neki valamit.
És a kert közepén Elena egy férfival táncolt, akit mindenki túl hidegnek tartott ahhoz, hogy bárkit is szeressen.
Lucia ismét kinyitotta a jegyzetfüzetét.
Ránézett az üres lapra.
Aztán rajzolni kezdett.
Mivel egyes családok vezetéknévvel kezdődnek.
Mások egy esküvővel kezdik.
Az övé sokkal egyszerűbben kezdődött:
egy 8 éves kislánnyal, aki egyedül ült egy fehér széken, és egy férfival, aki bár folytathatta volna a sétát, úgy döntött, megáll és kezet nyújt neki.
